Nem találtam fel a spanyolviaszt, viszont kipróbáltam és alaposan dokumentáltam, hogy mi történik, ha karácsony és szilveszter környékén engedünk szinte az összes kísértésnek, majd január elején megkeressük (és megnyomjuk magunkon) a „gyári beállítás visszaállítása” gombot. Címszavakban: gyors súlygyarapodás, állandó kívánósság – majd a reset után elcsendesedett gyomor és lélek, illetve gyors súlyvesztés.
Ó, azok a bejglik, gubák, hatlaposok…
Van, akinek a főételek számítanak a nagy lakomák mumusainak, mert nem bírja ki, hogy ne egye végig a menüsort, én a desszertekért vagyok oda – ez van, mindig is édesszájú voltam! A testsúlyomat a két és fél éve elvégzett csőgyomor műtét rendezte, de a csokifüggőségemet nem műtötték meg, az agyamhoz senki nem nyúlt. Ahhoz nekem kellett. A kezdeti gyors fogyás után, amikor újra rámköszöntek a démonjaim (egyél, ha stresszes vagy, ha halogatni akarod egy munka elkezdését, ha unod, amit csinálsz, ha nagyon „nemszeretemmunkát” kell végezned, és a „csakegykiscsoki” „ennyiúgysemárt” szörnyetege), szóval amikor felbukkantak az életemben újra, mintha hozzám lennének nőve, akkor muszáj volt távolságtartási végzést kiadatni ellenük. Akkor kezdtem sokat foglalkozni a lelkemmel és azzal, hogy ne evésbe meneküljek minden piszlicsáré dolog miatt. Sokat tanultam, sok jó taktikát elsajátítottam, de a tökéletes kivitelezéstől még messze vagyok.
De mindegy is, ezt a karácsonyt „megengedtem” magamnak. Minden nap sütiztem, szaloncukroztam. Nem egyszer, nem kétszer. Be kell valljam, jólesett bűntudat nélkül tenni mindezt, hiszen előtte (vagy inkább a műtét előtt) évekig mardosott az önutálat, ha nem bírtam megállni, és mégis (esetleg többedjére) ettem a kalóriabombából. Most viszont azt akartam tudni, mi fog történni velem.
2 hét habzsi-dőzsi – 2 és fél kiló súlygyarapodás
Hát, ahogy azt sejteni lehetett, kezdett nehezen összeérni a nadrágon a gomb. 2 hét folytatólagosan elkövetett nassolás után 2,5 kilóval voltam több azon a szép januári hétfő reggelen, amikorra a „namostaztánvisszaveszemazirányítást” projektemet indítottam. Készítettem fotót a bokámról és a hasamról, a mérlegen látható számokról (most jól jött, hogy testösszetételmérő a cucc).
Hát, nem volt őszinte a mosolyom, de a haditerv már készen állt: másfél napnyi folyadékböjtöt terveztem be indításnak. Nem többet, mert egyszerűen félek attól, hogy visszájára fordul a dolog, és pánikba esik a szervezetem. Azt tudtam, hogy kb. 1 teljes napnyi tartalékunk van a májunkban glikogén formájában – csak utána kezdődne el az energianyerés alternatív helyekről, jó esetben zsírból.
Azt kell mondjam, nagyon könnyen eltelt a 36 óra. A kalóriamentes folyadékokon túl végül másféldeci üres húslevest és ugyanannyi cukrozatlan növényi tejjel készült tejeskávét engedtem meg magamnak – 61 kalória volt a bevitelem. Már azon az első éjszakán háromszor keltem fel pisilni, így (mégis) kiadós alvás után nagy várakozással álltam a mérlegre, ahol azt láttam: másfél kilóval lettem könnyebb bő 24 óra alatt!
Ez brutális!
De ez persze mind víz! Egyszerű matematika: 1 kilónyi testzsír „lefogyásához” 7000 kalória elégetése szükséges. Mivel egy maratoni futó (edzettségtől, testsúlytól függően) a több mint 42 kilométer futása során is csak nagyjából 2500-3500 kalóriát éget el, tehát elképzelhetjük, hogy 7000 kalóriát elégetni mi sem tudunk 1 nap alatt. Úgy számolhatunk, hogy ha egy nap alatt az életbenmaradásunkhoz nagyjából 1500 kalória szükségeltetik, de ezt nem visszük be, akkor ennyit kell fedeznie a szervezetnek a belső energiaraktáraiból. Sajnos (vagy persze sok esetben szerencsére!), nagyjából 2000 kalóriányi energiát nagyon könnyen hozzáférhető formában, glikogénként tárolunk a májban, izomzatban. Szóval az első napi energiamérlegem: durván megcsappantott cukorkészlet, és mivel 1 gramm glikogén 3-4 gramm vizet köt meg a szervezetben, ezért a felhasználásukkal együtt a testvíz is távozásra kényszerült. Ennek eredményét láttam a mérlegen.
Hogyan tovább?
Alapvetően annyira boldog voltam, pláne, mert az így látott 62,5 kiló már abszolút normális súlyom, hogy akár abba is hagyhattam volna az egész projektet – de nem tettem. És milyen jó, hogy nem tettem!
A folytatásban az időszakos böjt alapelvei szerint étkeztem tovább: 8 órán keresztül ehetek, 16 órán keresztül csak kalóriamentes dolgot vehetek magamhoz. Ez a módszer az inzulintermelésre van kedvező hatással, segít a szervezetnek „megpihenni”. Nos, bár erre nem számítottam, ennek következtével másnap reggelre újabb 90 dekával lettem könnyebb! Még ez is szinte teljesen víz volt, mert nagyjából addigra éltem fel a saját glikonkészletemet, tehát a zsírraktáraimat még nem nyitottam fel. Mégis, határtalanul boldog voltam, mert ez azt jelentette, hogy nem híztam magamra 2.5 kiló ZSÍRT az ünnepek alatt!
És persze a látvány, ami a bokámat és a hasamat illeti, centikkel lett vékonyabb mindkettő. Elképesztő volt a változás – kipisiltem rengeteg feleslegesen magamban tartott folyadékot.
Pozitív ördögi kör
És persze a boldogság miatt könnyebb volt folytatni az étkezésre való odafigyelést: a szénhidrátok visszafogása (abból is a lassú felszívódásúak előnyben részesítése), sok fehérje, sok folyadék – erre figyeltem, de ebben rutinom volt, a csőgyomor műtét óta így étkezem.
És mit értek pozitív ördögi alatt? Súlyt adok le, emiatt sikerélményem van, emiatt nem akarok bánatenni (stresszenni), emiatt könnyebb tartanom az aznapi étkezési tervemet, emiatt újabb súlyt adok le, emiatt megint sikerélményem van…, és ez így folytatódik nagyon sokáig! Kivéve persze, ha épp vízvisszatartás van, vagy egyéb okok miatt platózik az ember – de ez csak átmeneti állapot, erre is rengeteg jó megoldás van. Példának okáért egy egynapos böjt.
HARD RESET – avagy a szervezetnek is jár egy kis pihenés
Alapvetően senki nem büszke arra, ha elszalad vele a ló, vagyis pontosabban, ha a mértékletesség néhány napra elérhetetlen távolságba kerül. Emberek vagyunk. Igyekszünk (már aki!) odafigyelni az étkezésünkre, a mozgásra, a pihenésre, de nem vagyunk szentek és robotok sem. Tévedünk, hibázunk, megbotlunk. Nem ez a baj – hanem ha feladjuk ilyenkor a kitűzött célt. Nehéz tükörbe nézni egy pár hete tartó diéta durva megszegése utáni első józan pillanatban, de nincs más út, mint előre: feláll, koronát igazít, továbbmegy!
Én is szoktam botlani, pofáraesni is, ez a két hét pedig egy tudatos „sárbandagonyázás” volt. De a megfelelő időpontban felálltam, kihúztam magam és reseteltem.
Ez alatt azt értem, hogy a 36 órányi (igazából végül 40 órára nyúlt) nemevés után elmúlt a sóvárgásom! Míg előtte képes voltam naponta 6x is felállni a számítógép elől, és átgyalogolni a tőlem messze eső konyhába sütiért vagy a nappaliba szaloncukorért, mert egyszerűen sóvárogtam, vágytam az édes ízre, addig 40 óra böjt után egyszerűen hidegen hagyott a lakásban fellelhető bárminemű édesség. Az agyam, a lelkem átkattant: újra normálisan működött, már nem voltam „kényszeres”, már végre újra én döntöttem, mit eszem a következő alkalommal.
Azzal, hogy az inzulinszintem folyton az egekben volt 2 hétig, kiszolgáltattam magam a hormonjaimnak. És mivel az ember esendő, az akaraterő pedig egyenes arányban csökken a mákusguba (hatlapos, sajtos rúd) elérhetőségével, a botlás borítékolva volt.
A böjt után ugyanezek az ételek semlegesen hatottak rám: ha akartam volna, ettem volna belőle, de mivel nem akartam, így könnyedén választottam sült halat és vele sült zöldségeket. Hard reset – visszaállítottam az agyamat a gyári beállításra. És ehhez elég volt másfél nap!
Mi a tanulság?
Kell tanulság? Talán igen. Senkit nem szeretnék arra bíztatni, hogy ne egyen napokig. Az – pláne felkészületlenül! – nagyon veszélyes. Ennek pszichés testvére már az anorexia, tehát a koplalás nem megoldás. A böjt más: pláne, ha rövid ideig tartják. És arra sem szeretnék bíztatni senkit, hogy „zabáljon kifulladásig” abban a tudatban, hogy majd pár nap alatt leböjtöli. Nem biztos, hogy menni fog! Ismerjük magunkat, a korlátainkat, ismerjük az ételhez való (néha egészségtelen) viszonyunkat. Ha már mindenképp készülünk egy nagyobb evészetre, akkor előtte fogjuk vissza a kalóriabevitelt kissé, így előre ledolgozzuk azt, amit utána (az ünnepre való tekintettel örömmel) megeszünk.
Másrészt: ha elbukunk, az nem jelenti, hogy elveszítettük a háborút! Dehogy! Tessék folytatni, próbálkozni, előbb-utóbb mindenki megtalálja azt az utat, amivel elérhet egy megtartható, egészséges testsúlyt. Nekem ehhez műtét kellett, de ezért is keményen megdolgoztam. Szóval kitartás – mindig újra fel lehet állni!
Kéky Kira