Ha eddig még nem tetted, akkor gondold át, milyen érzés adni valakinek, aki hiányt szenved valamiben. Hogy csak néhány, gyakran megélt példát hozzak: megitatni egy szomjas gyereket, útbaigazítást adni valakinek, aki nem rendelkezik a kellő helyismerettel, adni pár falat kaját egy éhes kutyának, de akár csak meglocsolni a napon kornyadozó virágaidat. Adni valamiből, mert Neked, abban a pillanatban volt hozzá erőforrásod, időd, szándékod, lehetőséged. Nem az „adás” nagyságától lesz mindez hasznos a Te egészségednek is, hanem magától a gesztustól. Mindjárt mondom is mindennek az okát!

Kétféleképpen is megközelíthetjük ezt a folyamatot: ha valaki olyan szorul támogatásra, akivel egyébként is jó kapcsolatunk van (családtag, barát, ismerős), akkor a segítségre szoruló személlyel empátiát érzünk: mi is rosszul érezzük magunkat, amikor látjuk, hogy ő szenved. A célunk tehát az, hogy megpróbáljuk az ő szenvedését csökkenteni, ezáltal a mi rossz érzésünk is csökkenni fog (ami azért alakul ki, mert őt szenvedni látjuk).

Ám olyanokon is szoktunk segíteni, akik mellett „simán el is mehetünk”. Rosszul lévő embertársunk, éhes hajléktalan, természeti katasztrófában otthonát elveszítő család. Mégis sokan, sokféleképpen fogunk ilyenkor össze és segítünk rajtuk.

– Látni más örömét, amikor kap valamit, tudni, hogy lesz neki egy ideig élelem vagy lesz ajándék a születésnapjára, lesz télikabátja, nem fog fázni, ez egy olyan igazi, máshoz nem hasonlítható érzés, amit jó megélni rendszeresen – mondta a blvd.hu-nak Pataki-Szomolányi Tímea, a Tündérpakk Közhasznú Alapítvány elnöke, aki egykor rászoruló volt, ma pedig már egész országra kiterjedő hálózattal segít azoknak, akik hiányt szenvednek valamiből. – Tudni, hogy sikerült a másiknak örömet szerezni, az leírhatatlan érzéssel tölti el az embert, és büszke vagyok rá, hogy a gyerekeink ebbe nőttek fel, természetes számukra, hogy segítenek. Ők kérés nélkül is kiválogatják, összepakolják a kinőtt ruháikat, játékokat, mert tudják, hogy másnak szüksége van rá. Minden esetben segíteni akarnak, hogy megoldják az éppen aktuális bajt, krízist – abban bízom, hogy a következő generáció számára egyre természetesebb lesz ez a fajta segítségnyújtás, forrásmegosztás – tette hozzá Timi.

A jó érzés, ami eltölt minket segítségnyújtás közben, az hormonálisan is mérhető. Konkrétan, fizikai módszerekkel kimutatható hatást gyakorol a szervezetünkre az a tény, hogy megosztottunk valamit valakivel.

Az egyik legismertebb pszichológiai kutatásban 1998-ban Field és munkatársai arra kértek nyugdíjasokat, hogy önkéntes munkaként vállalják beteg gyermekek masszírozását – rendszeresen, heti három alkalommal. A tevékenység tehát díjazás nélküli volt, viszont rendszeres odaadást kívánt. Azt tapasztalták, hogy a kísérlet végén nem csupán a kezelt gyermekek, hanem az önkéntes munkát végző nyugdíjasok általános állapota is javult! Körükben csökkent a szorongás, a depresszió – melyet kérdőívekkel mértek fel a kutatás elején és végén.

A kérdőíves módszer önmagában talán kevéssé lehet meggyőző, nézzük, hogy kimutatható-e a folyamat másféle vizsgálatokkal.

Labor

Ha arra vagyunk kíváncsiak, hogy milyen neurotranszmitterek, hormonok segítik az adakozást követő jó érzés kialakulását, akkor a labordiagnosztika lehet a segítségünkre. Az előbb említett önkéntes nyugdíjasoknak például a stresszhormon szintjük (a kortizolszintjük) is csökkent. Márpedig ennek a hormonnak az állandó, magas értékei szinte minden szervünkben károsodást idéznek elő. Ha tehát csökkenteni tudjuk a kortizolszintet (ingyen, saját szándékunk által, csupán önkéntes vagy jótékony cselekedettel), akkor máris látható, hogy nekünk is hasznunkra válik mindez.

Ugyanakkor ennél több dolog is kimutatható. Amikor segítünk valakinek (önzetlenül) akár úgy, hogy teszünk érte valamit, akár úgy, hogy lemondunk a saját javaink egy részéről más kedvéért, akkor agyunk oxitocint, endorfint és dopamint termel. Ezt nevezik proszociális viselkedésnek, amikor nekünk az agyunk ad „cserébe” azért, amiért mi másoknak adtunk valamit. Mindez hasonló érzést kelt, mint amikor kívülről kapunk dicséretet: megdicsérnek, megölelnek, megsimogatják a kezünket, csak ilyenkor mi adunk magunknak egy belső vállveregetést. Ez a szituáció – ha kellő gyakorisággal zajlik – jótékony hatással lehet az immunrendszerünkre is: a másokért való felelősségérzet és segítségnyújtás immunserkentő hatású, ez pedig hozzájárul ahhoz, hogy mi magunk is hatékonyabban küzdjünk meg a minket érő (akár kórokozók képében jelentkező) kihívásokkal.

Már egy-egy adakozás vagy közösségi segítőmunka is képes arra, hogy a testünkben zajló fájdalom szubjektív erőssége csökkenjen, tehát fizikailag is jobban érezzük magunkat tőle.

Képalkotó módszerek

Persze ezek a hormonok termelődnek valahol, tehát az agyi terület munkája valahol „tetten érhető”. Természetesen ezt is vizsgálták: példának okáért fMRI (funkcionális mágneses rezonanciavizsgálat) segítségével. Az derült ki, hogy amikor adakozunk, segítünk valakinek, akkor aktiválódik az agyunk jutalmazó rendszere, ez pedig jó érzéssel tölt el minket. Ebből a szempontból tehát úgy is felfoghatjuk, hogy az adakozó viselkedésünk fő motivációja (akár lehet) a saját agyunk által adott jutalom is.

Képalkotó vizsgálatokkal igazolták, hogy adakozáskor az amygdala – ami az érzelmek feldolgozásának központja az agyban – másként működik. Egyébként az amygdala egyik fele (jobb oldala) kissé megnagyobodott olyan embereknél, akik hajlamosak a jótékonykodásra, akik állandóan felkarolnak másokat, sok önkéntes munkát vállalnak. Hogy a másik véglethez is hasonlíthassuk: ez az a terület, amelyik a pszichopatáknál az átlagosnál csökevényesebb, kisebb!

Mentális egészség

Úgy tűnik tehát, hogy magunkon is segítünk olyankor, amikor másokat támogatunk. Az adakozás bármilyen formája (saját munkánk, időnk, vagyonunk megosztása) segíti az önértékelésünk stabilitását, ezáltal a saját (mentális) növekedésünket, fejlődésünket is szolgálja.

Ezen túlmenően ilyen szituációkban megtanuljuk pozitívabban (vagy reálisabban) értékelni saját helyzetünket is! Emiatt figyelhető meg, hogy ha látjuk, mások milyen nagy bajban vannak, és tudunk enyhíteni a szenvedéseiken, akkor átértékelődik bennünk a saját helyzetünk, saját problémánk, miközben nő az életünkkel való elégedettség érzése is. (Lám, ő sokkal nagyobb bajban van, nagyobb fájdalmat/veszteséget visel el, mi az én gondom az övéhez képest?) A rendszeres adakozás által magunk is sikeresnek, erősnek érezhetjük magunkat, ráadásul ez abban is segít, hogy a saját problémáinkról eltereljük a fókuszt. Ez pedig akár csökkentheti a depresszió megjelenésének esélyét is az arra hajlamosaknál.

Kéky Kira

Előző cikkHurrá, nyaralunk! És ennek a környezetünk is örül
Következő cikkEmpátia – túlzás nélkül