Átalakultak? Vagy inkább elhaltak? Nézőpont-, család-, környezetfüggő a válasz. Az biztos, hogy számos olyan kisebb-nagyobb tevékenység hiányzik az életünkből, amely segített megbirkózni gyötrelmekkel, tragédiákkal, vagy éppen szívbéli ünneppé tette az örömöt.
Advent van, de kis híja volt, hogy elfelejtettem elővenni a koszorút, és csak a 17 éves lányom külön kérésére tettem fel – ígéretem szerint utoljára – az adventi kalendáriumot, amit évekkel ezelőtt én magam készítettem. A lányom lassan felnőtt nő, de vágyott arra, hogy reggelente kivegye az aznapi cetlit, amin csak az apró meglepetés rejtekhelye volt leírva – a következő lépés még hátra volt: megkeresni az elrejtett apróságot. Nálunk ez volt a különleges az adventi kalendáriumban. Ez egy rítus – ez lett a mi saját rítusunk, a mi családunk „hagyománya”. A várakozás ölt benne testet. De ilyen új rítus alig született a kis közösségünkben – viszont sorra koptak ki elődeink szokásai, melyek segítettek felosztani a napot, a heteket, az évet, az egész életet kisebb, beláthatóbb, felfoghatóbb részekre.
Kevesebb tudás volt – de sokkal nagyobb összetartás
Két-három generációval régebben (és pláne még annál is régebben) sok mindent nem értettek még az emberek, sok emberi dolgot nem is csináltak jól (a mai felfogásunk szerint). Tátva marad a szánk a döbbenettől, hogy miként neveltek gyereket, hogyan bántak az asszonyokkal, a jószággal, egymással, a másként gondolkodókkal. Kétségtelenül zordabb világ volt az – talán épp ezért volt annyira nagy szükség kapaszkodókra, olyan közös, egyetemes szokásokra, amelyek – ha rövid időre is – egyformán érintették meg az embereket, mindenféle megkülönböztetéstől mentesen.
Miről is van szó? Arról, hogy bár nincs két egyforma ember, mégis mindannyian ugyanúgy kezdjük és végezzük: megszületünk és meghalunk. Az élet két végpontja között millióféleképpen éljük az életünket, de vannak események, napok, amikor az öröm vagy bánat ugyanúgy jár mindenkinek. Az ezekhez kötődő rítusaink segítettek évszázadokon át abban, hogy túlélhető legyen a gyász, hogy meghitt és őszinte lehessen a születés és házasodás öröme. Valódi érzéseket, valódi katarzisokat hozott a közös ünneplés.
Jelzések, gesztusok, szokások, kontra tudomány
Születéskor a közösség valóban segített a gyermekágyas időszak alatt az újdonsült édesanyának, lakodalomban valóban, szívből örültek a társra találásnak, halálkor pedig jelenlétükkel segítettek a gyászolónak abban, hogy képes legyen kibírni a fájdalmat. A gyász utáni fekete ruha is rítus volt, jelezte, hogy „én most veszteséget élek meg, ennek tudatában közelíts hozzám”. A gyászolónak jobban elnézték az érzelmi megindulásokat, ha segítséget kért, akkor nagyobb volt a belső nyomás, hogy meg is adják neki, ha magányt szeretett volna, jobban tiszteletben tartották.
Modernebb, felvilágosultabb lett a világ, úgy gondoltuk, hogy a ráció, az ész, a tudomány mindenre magyarázatot ad, minden problémára létezik racionális megoldás – de óriásit tévedtünk. Felnőtt egy-két olyan nemzedék, amelyik vagy csak kényszerből vett részt az idősebbek által még őrzött rítusokban, vagy már ki is hagyta, ha tehette. Ők még szándékosan kerülték el azokat a szokásokat, amelyeket ósdinak, babonának, feleslegesnek tartottak, az ő gyermekeik pedig már nem is láthatták, nem is tudtak ezen szokások létezéséjhuzgbhfzről.
Megfosztódtak attól, hogy kapaszkodni tudjanak, amikor az élet megpróbáltatások elé állította őket. Tanultak, gyakran sokat tudtak az emberi lélek mozgatórugóiról, értették cselekvéseik mozgatórugóját, képesek voltak analizálni a problémák okát – de elveszítették a lehetőséget arra, hogy rajtuk kívül álló, állandóan, megkerülhetetlenül bekövetkező események közös megélése támaszt adjon nekik.
Szétforgácsolódtunk. Eltűnt az az összefogás, közös erő, közös támasz, ami mindenkinek járt, és ami nemzedékről nemzedékre öröklődve segített elfogadni azt, hogy vannak dolgok, amelyekre nincs ráhatásunk, vannak események, amelyek akkor is bekövetkeznek, ha nem akarjuk, vannak érzések, amelyek akkor is végigsöpörnek rajtunk, ha tiltakozunk vagy menekülünk előlük.
Rítusok, melyek életben tartották a gyászolókat
Én is szembetalálkoztam idén ezzel a helyzettel. Édesanyám haldoklása alatt leginkább egyedül voltunk. Nincsenek már együtt élő generációk, nincsenek automatikus szerepek, amelyek az idő múlásával, az idősödéssel előbb-utóbb ránk telepednek, hiszen évszázadokon át észrevétlenül vették át a stafétabotot az öregektől, a távozóktól a fiatalabbak, hogy aztán megöregedve és a halálra készülve maguk is tovább adják a feladatot másnak.
Régen a haldoklás is közösségi esemény volt. A haldoklót nem hagyták magára, nem vitték, vitették meghalni idegen falak közé. A beteg vagy öreg haldokló helyben maradt, a közösség pedig helybe ment segíteni, kísérni az utolsó időszakot. Ma a legtöbb beteg vagy idős ember kórházban hal meg – és nagy szerencse, ha halálakor a hozzátartozó fizikai valójában is jelen tud lenni.
Régen a halálhoz, búcsúhoz, temetéshez kapcsolódó rítusok szoros rendje segített napról napra túlélni a veszteséget, valami mindig „történt”, mert a szokások szerint történnie kellett, valaki mindig jelen volt, mert a szokások szerint jelen kellett lennie, valamihez mindig lehetett igazodni akkor, amikor olyat élt meg az ember fia vagy lánya, amit előtte még soha. A rítusok segítették előre, lépcsőfokokként vezették felfelé az embereket egy-egy helyzetből.
Az, hogy én jelen lehettem édesanyám halálánál, hogy teljesíthettem a kívánságát, miszerint otthon akar meghalni, hogy előre megbeszéltük, mit szeretne halála után, az ismerősök, barátok megosztották velem, hogy milyen rítusok mikor következnek és pontosan mit is kell tenni, kapaszkodó volt – mindig volt újabb „feladat”, amivel az élet bizonyította: Ő bizony nem állt meg, megy tovább, és nekünk is tovább kell mennünk – virrasztással, sírással, fizikai elbúcsúzással, elválással, a közösség tagjainak értesítésével, a temetés szervezésével, a halotti tor megtartásával, az első, az elhunyt nélkül eltelő ünnep megélésével.
Mást jelentenek az ünnepeink
Valahogy más lett az ünnep. Egyre kevesebbekre jellemző az izgatott várakozás, szinte már csak a gyermekek tudják felhőtlenül átélni az ünnephez kapcsolódó érzelmeket – vagy sokszor talán már ők sem. Közhely, hogy a világ felgyorsulása miatt az érzelmeinkre, azok megélésére is kevesebb idő marad. Ünnepeink egy része formalitássá vált. A Karácsony (most így, nagybetűvel) is másról szól már, mint régen. Ma inkább a szeretet ünnepének hívják, de közben minden a megfelelésről szól. Gyakran csak kívül öltözik ünneplőbe egy otthon vagy egy ember – belül nincs semmi érzés. Nem az a baj, hogy változnak a szokásaink, a rítusaink, hanem az, hogy eltűnik mögülük az összetartozás.
Örülünk, ha apró gesztusokban képesek vagyunk átélni mondjuk az adakozás örömét, vagy szeretteink gondolatainak „kitalálásával” szerzünk meglepetést az ünnep alatt.
A „miértre” sokféle válasz van – ki-ki vallása, világnézete, politikai hovatartozása szerint válaszolja meg, hogy miért ürült ki a közös ünnep vagy az elkerülhetetlen veszteség megélése. Könyvek tucatjai keresik rá a választ, lélekbúvárok (és a szót nem rossz értelemben használom!) segítenek megérteni egyre sokasodó problémáink gyökerét, próbálják enyhíteni a kárt, amit az okozott bennünk, hogy túl modern módon, túl racionálisan próbáltuk megélni az élet mérföldköveit. Valódi, kézzelfogható közösségek híján virtuális közösségek próbálják segíteni egymást – hacsak nem olyan csoportba csöppenünk, ahol a frusztrációk kiélése érdekében virtuálisan agyonverik, megbecstelenítik egymást.
Ha szerencsések vagyunk, akkor találunk egy olyan párt magunknak, aki évekre, jobb esetben egy életre erős támasz lesz, ha szerencsénk van, akkor olyan családba születünk, ahol a gyermek nem (vagy nem csak) anyagi javakban bővelkedik, hanem a lélek gazdagsága lesz az övé, ha szerencsénk van, akkor a körülmények, amelyek közé születtünk, lehetővé teszik, hogy haladhassunk előre, gyarapodjunk, a terhek, melyeket vállainkra veszünk, még épp elbírhatóak legyenek, és megerősödve kerüljünk ki minden nehézségből.
Nem tudom, lesz-e olyan nemzedék, amelyik egyszerre lesz birtokában a tudásnak (és most leginkább az emberi lélek működésének megértésére gondolok) és az összefogásnak, a közösség erejének. Talán lesz, ha megértjük, hogy miért egyformán fontos az élethez a szív (érzelem) és az agy (értelem).
Most mindenesetre Karácsony jön, egy újabb alkalom arra, hogy valamilyen rítust megélve összekapcsolódjunk másokkal. Kívánom, hogy mindenki élni tudjon a lehetőséggel.
Kéky Kira
