Rendhagyó írás következik, ugyanis hatalmas csodálattal figyelem egy fiatal nő történetét, aki tőlem néhány száz kilométerre épp legyőzi a legrettegettebb betegséget, és a szarkómával való küzdelmét online naplójában osztja meg velünk.
Egy átlagos nyári nap volt, amikor a legnagyobb közösségi oldalon belebotlottam egy naplóba, melynek első bejegyzéseit olvasva ezt láttam: „2021. május 12-én a sürgősségin közölték velem, hogy daganat van lábamban, és elindult egy lavina. 35 évesen az első reakcióm az volt, hogy tévedés, biztos valami izomcsomó vagy jóindulatú tumor. Egyik vizsgálat után jött a másik, majd biopszia és a hírek sajnos egyre rosszabbak lettek.” A blog szerzőjével Judittal azóta személyesen is találkoztam, követem a küzdelmét egy ritka, gyorsan terjedő rákkal szemben – nagyon drukkolok neki, mert az én édesanyám is ugyanettől a betegségtől szenved.
Elmesélem nektek egy erős, bátor, őszinte és melegszívű nő történetét. Vagyis csak a történetének egy részét, mert a története jelenleg is tart, ha erőt szeretnétek meríteni, ha jólesne látni, hogy vannak még körülöttünk tiszteletre méltó emberek, akkor érdemes követni az oldalát, ahol időről időre megosztja velünk, hogy hol tart a felépülésben és milyen gondolatok viszik előre.
Féllábbal, de életben!
Szerencsére Gelegonya Judit, a blog írója kétgyermekes édesanya, fantasztikus férjjel és összetartó, támogató családdal az oldalán nincs magára hagyva. Cseppet sem. Sőt érzésem szerint ő tartja a lelket másokban, a blogjával mindenképp, hiszen azt – ahogy a kommentekből látszódik – sorstársak is követik.
Juditnak miofibroblastos szarkómája, azaz rosszindulatú lágyrész daganata lett a jobb lába térdhajlatában, illetve a szövettan később liposzarkómát is igazolt a kivett mintából. Amikor a tumor tüneteket okozott, akkor 10x5x6 centis volt már. Judit rögtön orvoshoz ment, amikor bedagadt a lába, és a győri orvos jó szemének, gyanakvásának köszönheti, hogy még aznap megvolt az MRI és a diagnózis is. A hírhez hozzátartozott az az információ: a daganat nem operálható az elhelyezkedése miatt, egyetlen módon lehet eltávolítani, mégpedig amputációval.
Kemoterápia, műtét, kerekesszék, mankó, járókeret, protézis – olyan dolgok kerültek hozzá közel, melyekre senki nem akar gondolni. „Pár hete elkezdtem írni egy bakancslistát… Nem azért, mert menni készülök, hanem egy ilyen helyzetben az ember rengeteg dolgot átértékel és rájön, hogy a halogatás, a majd holnap megcsinálom ideje lejárt.”
Ez is gyász: búcsú egy testrésztől
A műtétig várni kellett. Aztán kitűzték a pontos dátumot és ezzel Juditnak új dolga lett: elbúcsúzni a lábától.
„Mindennap van valami, amiről eszembe jut, hogy már nem fogom többet átélni. Nem fogok többet kézi váltós autót vezetni, trambulinozni, korcsolyázni, négykézláb mászni a fűben katicát és szöcskét keresni a gyerekkel. Ma két érzés van bennem, a lábam elvesztése miatti gyász, mert azt gondolom, a mélységeket is teljesen meg kell élnünk ahhoz, hogy utána a jóra tudjuk gondolni, egyik sincs a másik nélkül. Így ma egy kicsit engedtem a szomorúságnak, engedtem sírni a lelkem, hogy holnap újra erős lehessek. A másik érzés bennem a hála… Hálás vagyok a szüleimnek, akiknél csodásabb szülőket nem ismerek. Nemrég veszítették el a testvérem, de itt vannak, harcolnak és támogatnak. Már gyermekkoromban is sokan irigyeltek miattuk, mert a szeretetük végtelen irántam, és ezt bizony mások is látják. Hálás vagyok a férjemért is, aki 16 éve tényleg jóban, rosszban, egészségben és most betegségben is a legfőbb támaszom. Ő az én horgonyom az életem tengerén, akivel már annyi mindent éltünk át és még mindig bírja a hisztijeim. Hálás vagyok a barátaim miatt, akik időt és energiát rám szánva gyógyítják a lelkem, akik mindent félre dobva munka után utaznak értem több száz kilométert, akik a saját gondjaik mellett törődnek velem, azokért, akik napi szinten tartják bennem a lelket, és azokért, akik szavak nélkül is fogják a kezem a legnehezebb percekben. Tudom, hogy egy nagyon nehéz időszak vár rám, de hálás vagyok, hogy esélyem van az életre, a többi pedig majd alakul.”
Fájdalom – és ami mögötte van
A műtét után szinte fellélegzett még annak ellenére is, hogy a fájdalom – melyre számított – valóban megtépázta.
„A fájdalom csak erősödött, de végig az járt a fejemben, hogy most kezdődik a nehéz rész, és erre is felkészültem. Most kell megcsinálni, hogy minél hamarabb könnyebb és jobb legyen. Végül hatott a fájdalomcsillapító, ugyan nem teljesen, de elviselhető mértékű lett a fájdalom, így simán ment az éjszaka. Tudom, hogy ma egy újabb csatát kell megvívnom, nem lesz egyszerű eljutni a járókerettel való közlekedésig, de menni fog. Lehet, hogy könnyek árán, de tudtuk, hogy nem mindig lesz könnyű. Ma a felülés a cél, holnap pedig fel fogok állni. Nagyon szeretném visszakapni az önállóságom, és mindent megteszek, hogy ez a nap a lehető leghamarabb eljöjjön.
Felültem, majd felálltam, és sikerült rávenni a gyógytornászt, hogy sétáljunk el a mosdóba. Annyira boldog vagyok, hogy sírok és nevetek egyszerre!! Fáj, de kit érdekel, végre itt tartunk, önállóan megtettem az első lépéseket. Beindult a gépezet, a semmittevős, műtétre várós napoknak vége. Örülök, mert végre nincs bennem a tumor, már nem tud bántani, és a feladatok, az erősödés, és minden együtt véve olyan, mintha újra élnék. Most tele vagyok energiával és tenni akarással, és úgy érzem, semmi sem állhat az utamba.”
Mi is a lágyrész szarkóma?
Több mint 50 különféle lágyrész szarkómát ismernek eddig az orvosok. A rosszindulatú lágyrész daganatok ritkák (annyira, hogy az összes rosszindulatú daganatok csupán 1 százalékát alkotják), és többségük az alsó végtagon, mélyen az izmok között, a csontokhoz közel növekszik.
Felismerését nehezíti, hogy a legtöbb ilyen daganat szinte tünetmentesen kezdi el a térfoglalást, csupán duzzanatnak tűnik, melyen igen gyakran valami kisebb sérülésnek gondolnak az érintettek. Kezdetben általában a tumor elmozdítható a környező csont fölött, de előrehaladottabb állapotban összekapaszkodik a környezetével, az ízületi tokkal, beszűri a bőrt, az ereket, kifekélyesedik, vérzik, és ekkor már fájdalmas is.
Amputáció után
„Hogy van – e bennem félelem? Van. De a félelmek is tanítanak nekünk rengeteg dolgot. Tudom, hogy főleg a családomnak és a barátaimnak lesz nehéz, hiszen másképp nézek ki, és nem mindenki fog tudni eleinte ugyanúgy nézni rám. Ezzel sincs semmi baj, hiszen a lábam ugyan én veszítettem el, de ez nem csak engem érint, hanem mindenkit a környezetemben, mindenkinek fel kell dolgoznia. Belül ugyanaz maradtam, semmi sem változott, de tudom, hogy idő, amíg erre majd mindenki rájön.
Álmodom…. Álmomban még két lábon szaladok, és nyoma sincs a betegségnek. Mintha éjjelente egy párhuzamos dimenzióban lennék, ahol sose voltam beteg. Ébredés után mindig rájövök, hogy már nem csak az álmaimban, hanem a valóságban is egészséges vagyok, nincs már bennem a tumor, és boldog vagyok.”
Aztán végre hazamehetett, hogy otthon kiderüljön: át kell alakítania az életét és a gondolkodását is, alkalmazkodnia kell ahhoz a helyzethez, ami addig tart, míg meg nem tanul járni a végleges, számára készített protézissel.
„Tudom, hogy hamarosan sétálok majd az udvaron és tudok majd önálló életet élni, de jelenleg még ahhoz is szükségem van valakire, hogy eljussak az orvosig. Nem tudok csak úgy autóba vagy buszra ülni. Tudtam, hogy nem könnyű út vár rám, de ma egy kicsit nehezebben ment minden. Egész idáig nem éreztem ezt, a kiszolgáltatottságot, vagy legalábbis jobban viseltem, ma viszont nem sikerült… Ezek a napok jelentik az igazi kihívást, és szeretnék ezekkel is megbirkózni. A betegség nem csak elvette tőlem, hanem adott is. Rengeteg régi ismerős írt nekem az elmúlt hetekben és biztosított a támogatásáról, írt vigasztaló és elismerő sorokat, ami nagyon jó érzés volt. Volt olyan is, akivel 16 éve nem beszéltünk, most mégis írt. Sok új ember is belépett az életembe, és ismeretlenül is felajánlotta valamilyen formában a segítségét. Nagyon sokat jelentenek az üzenetek, egy – egy nehezebb napon elég csak arra gondolnom, hogy mennyien szurkolnak, milyen sokan állnak mellettem, és máris könnyebb.”
Én itt befejezem Judit történetét, mert már túl van a 3 kemoterápián, egyre önállóbban közlekedik, néha videón is láthatjuk, amint épp gyakorol, elszántan, mosolyogva. Judit példa a számunka. Példa a kitartásról, az erőről, a derűről és pozitív életszemléletről, és arról is, hogy milyen óriási segítség lehet, ha nem egyedül kell végigmenni az úton. Érdemes figyelemmel kísérni őt!
Kéky Kira