Emlékszem, amikor a lányom születése utáni első saját születésnapom volt, akkor virágot küldtem édesanyámnak. Nem fordítva: nem én kaptam virágot, én adtam a születésnapomon. Akkor értettem meg ugyanis, hogy az, hogy én megszülettem, nem csupán az én ünnepnapom, hanem igazából édesanyámé, aki világra hozott.

Azóta gyakran elgondolkodom azon, hogy az élet múlásával mennyit változik az ünnepekhez való viszonyunk. Gyerekként a születésnapjaink és a gyereknap (utóbbi fixen május utolsó vasárnapján) olyan esemény volt, amikor elvártuk (legalábbis szerintem sokan vannak ezzel így), hogy aznap tényleg minden róluk szóljon.

Kinek nagyobb érdem a születésnap?

A születésnapokunkon reggeltől estig mindenki azt ünnepelte, hogy a gyerek világra jött – pedig ebben oroszlánrésze az édesanyának volt, aki ilyenkor mégis inkább örömhozó, szervező, és emberként mindig háttérbe szorul. Mintha a gyermek érdeme lenne, hogy megszületett.

Persze mondhatjuk, hogy a gyermeki léleknek szüksége van ilyen fogódzókra, amikor fizikailag is kifejezi mindenki feléje azt a szeretetet, amit egyébként (jó esetben) naponta jólesne megélnie. Mert valljuk be: naponta, pontosabban minden nap egyformán kimutatni, hogy szeretjük a másikat, az csak keveseknek sikerül, ha egyáltalán sikerül.

Napot szentelni tehát annak, hogy valaki a világra jött, egy alkalom, amikor belesűríthetjük a törődésünket, a gondoskodásunkat, az ajándékozás vágyát, azt a lehetőséget, hogy valami emlékezeteset csináljunk, szóval legalább egy, határozott napot szentelni a gyerek szülinapjára, az az ajándékozó (családtag) számára is jó érzés. Lehet rá készülni, lehet tervezgetni, és jóleső izgalom is: mini karácsony ez, amikor jobb adni, mint kapni.

Gyermeknek lenni kiváltságos helyzet

Gyereknapkor pedig általában a gyermekkort ünnepeljük, mint valami „erényt”, egy múló állapotot, amit nem kiérdemlünk, hanem kapunk, kérés nélkül is átesünk rajta. Ki szeretetteljesebb légkörben, ki „ridegebb tartásban”. A lufi, a lángos, az ugrálóvárazás, a fagyizás mind-mind „kijár” ilyenkor.

Legalábbis addig, míg a gyerek kicsi. Kamaszként már inkább zavaró a közös program (jaj, anya, ne csináld már, inkább adj pénzt, a barátaimmal találkoznék, elvégre hétvége van!), aztán vagy elmarad a gyereknap, vagy csak jelképes, szavakba öntött ünneplés lesz. 

Érdekes, hogy aztán valahogy nosztalgia alakul ki: simán előfordul, hogy a fiatal felnőtt, vagy családos felnőtt is kap újra „gyereknapot”, idősödő szülei szóban köszöntik, esetleg apró ajándékkal kedveskednek – egy idő után ugyanis egyszerűen újra feléled az érzés, hogy akárhány éves, akkor is a mi „kisfiúnk, kislányunk”. És akkor már megint jól tud esni, még ha a közös fagyizás helyett családi ebéd, vagy egy jó kis kirándulás lesz a program.

Anyáink tisztelete

És persze az elején emlegetett anyák napja: kezdetben a bölcsőde, az óvoda segítségével tanul meg ünnepelni a gyerek, aztán idővel egyre egyénibb ötletekkel áll elő: üdvözlőkártya saját gondolatokkal anyának vagy meglepetés-reggeli, videóüzenet a nagyinak, az apától kapott pénzből virág vagy csoki. Kamaszként kissé nyűg lehet a kötelező ünnep, de néha meglepően jó fejek tudnak lenni a tizenéveseink is.

Az anyákat világszerte ünneplik, bár nem mindenhol ugyanakkor. A legtöbb országban május 2. vasárnapján ünneplik, de jó néhány európai országban hozzánk hasonlóan május első vasárnapján. És vannak helyek, ahol ez az ünnep összekapcsolódott Gyümölcsoltó Boldogasszony ünnepével, ami a március 20. utáni első vasárnap.

Hogy az eszme, miszerint az anyaság érték, milyen régi, érdemes tudni, hogy már az ókori Görögországban is ünnepelték: Rheát, az istenek anyját köszöntötték szertartással tavasszal, és ezzel együtt az édesanyák tiszteletére is ünnepségeket rendeztek.

Magyarországon is majd’ száz éves a története: először 1925-ben ünnepelték a Magyar Ifjúsági Vöröskereszt kezdeményezésére, akkor a májusi Mária-tisztelettel kapcsolták össze. 1928-ra már országos iskolai ünneppé nyilvánították, végül a Vöröskereszt javaslatára nálunk május első vasárnapja lett a hivatalos napja.

Az apák is megérdemlik a köszönetet!

Az apák napja sem egyszerű: nálunk még épp csak most hódít teret magának, Magyarországon június harmadik vasárnapján tartják – már akik. Pedig a jó apa éppúgy megérdemli a meglepetést, mint az anya vagy a gyermek: pelenkázott, fürdetett, játszóterezett és játszott őszinte szeretetből. Az apák is meg tudnak hatódni rendesen, amikor a szemükbe mondják (vagy leírják!), hogy miért szeretik őket. Egyébként nemcsupán az anyák, hanem az apák agya is átalakul a gyerekük megszületése után, pedig nem ők hordják ki a magzatot, nincs 9 hónapjuk a felkészülésre! Kutatások szerint az új idegi kapcsolatok mellett még új idegsejtek is létrejönnek, hogy erősítsék a kötődést.

Az oxitocin sem csak az édesanyákban termelődik vajúdás és szoptatás/gondozás alatt, hanem az édesapákéban is: pláne, ha ölelgették a gyermeküket, ha csiklandozós, vállra emelős játékok is előkerültek, ha tárgyakkal játszottak velük és tanítgatták is a gyermeküket. Mindez pedig erősebb apai ösztönt és motivációt alakít ki, rögtön az első hónapokban. Így aztán az anyákhoz hasonlóan az apák agya is „kihegyezett” bizonyos hangokra (nyöszörgés, sírás), melyek a gondozásra való igényt jelzik.

Ezek az ünnepek tehát, ahol egy-egy napba sűrítve mondanak köszönetet a család tagjainak, csöppet sem céltalanok!

Még akkor sem, ha néha a kereskedők túlzásba viszik az ünnep marketingjét. Adni és kapni jó, még akkor is, ha az „csupán” törődés, telefonhívás, üzenet – és az ember a korral együtt megtanulja értékelni az apró, szívből jövő gesztusokat is. Idén volt, hogy először nem küldtem virágot és tortát a tőlem 220 kilométerre, özvegyen élő édesanyámnak, mert februárban meghalt. Idén már ő sem köszönt gyermeknapon, pedig tavaly, 82 évesen is megtette. Mostantól már nem kapok gyereknapi üdvözlést, már senkinek nem vagyok a gyermeke, „csupán” szülő vagyok, remélem, ez utóbbi jó sokáig!

Kéky Kira

Előző cikkEmpátia – túlzás nélkül
Következő cikkA COVID-fertőzés óta sípol a fülem – mit lehet tenni ellene?