Tudom, a halál elkerülhetetlen, tudom, nem halhatunk bele mi magunk is egy szerettünk elveszítésébe, tudom, az élet már évezredek óta megy tovább, akár kisember hal meg, akár nagyember. A gyászunk sem egyforma, a túlélési stratégiáik is különbözőek – de a depresszió egyik fő katalizátora, előhívója mégis az a veszteség, ami tarkón csap minket.
Ezerarcú gyász
Hónapok teltek el anyám halála óta, és néha olyan érzésem van, mintha egyre csak rosszabb lenne a helyzet az idő haladtával, nem pedig jobb. Nem vagyok szent, anyám sem volt az, sok hibát vétett életében, aminek én láttam kárát, és én is sok hibát vétettem, amiben mások sérültek. Ez nem valami verseny: „ki gyászol jobban?” néven, ez nem kirakat (bár kisebb településeken régen az volt), hogy ki szenved látványosabban. Ez maga az élet, maga a lélek, maga az ember, csupa hús-vér valójában.
Nem mindenki tudja gyászolni, ha meghal valamilyen rokona. Épp a napokban néztem sokadjára a Leon, a profi című filmet, és minden további nélkül el tudtam fogadni, hogy a 12 év körüli Matilda nem azért sír Leon ajtaja előtt, mert látta az apja holttestét, hanem azért, mert ő túl akarja élni a családi kivégzést. Csak attól, hogy vérszerinti kapcsolat fűz valakihez, még nem okoz depressziót a távozása. Sőt. Sokszor egy távoli, általunk megfoghatatlanul messze élő személy halála nagyobb nyomatékkal bír, mint ahogyan a kisállatunk elveszítése is mélyebb gyötrelmeket okoz, mint egy ember halála.
Gyász, vagy annál több?
Nem szükségszerű, hogy valaki depressziós legyen egy haláleset miatt. Nem szükséges hónapokig feketét hordani – már nem ezt a világot éljük. De szükséges segítséget kérni a gyász feldolgozásához, ha a tünetek a mindennapi életet teszik tönkre. Ameddig „csupán” fáj, ameddig „csupán” mardos a hiány, addig az a gyász természetes része. Ha viszont valaki nem képes az ágyból sem felkelni, ha nem tud enni vagy éppen fájdalomig eszi magát, ha képtelen aludni vagy épp nem tud ébren maradni, akkor ott nem a nógatás segít. „Egyél egy kicsit, teljesen elfogysz!”, vagy „Szedd össze magad, az élet megy tovább” – ezek az egyébként jóindulatú tanácsok egyáltalán nem javítanak a dolgon.
Mint érintett, azt tudom mondani, hogy ha valamit visszasírok a néhány generációval ezelőti időből, akkor az az asszonyi közösség, amely ilyenkor „megtartott” és szívére ölelt. Azon gondolkodtam, hogy vajon akkor, amikor még nem ismerték az agyi történéseket, a különböző hormonokat, azok hiányának következményét, hogyan tudtak segíteni azon, aki beleroppant a gyászba? Leginkább sehogy. Ők az ihletői számos balladának, novellának, versnek és regénynek, ők azok, akik elfogytak a fogyó holddal, akik „elsorvadtak” vagy aktívan „utána mentek” az eltávozott szerettüknek.
Modern világ: kicsi a megtartó közeg, de nagy a lehetőség a hatékony terápiára
A függőségekbe menekülés helyett (alkoholizmus, valamilyen pszichoaktív drog, szélsőséges viselkedési sémák, melyek a szándékos önsértésig fajulnak) ma már orvos és orvosság is van arra, hogy a depresszió legyőzhető legyen. Nem a gyász – félreértés ne essék! „Csupán” a gyászhoz tapadó, ahhoz piócaként ragaszkodó depresszió enyhíthető. És nem elég hozzá a pirula – kell egy olyan közeg is, amelyik épp annyit ad a szenvedőnek, amennyi kell. Sem túl sokat, sem túl keveset. Eleget ahhoz, hogy a terápia során a saját erejéből álljon talpra. Nem az a cél, hogy ezentúl valaki ölben cipelje a depresszióst, hanem az a cél, hogy képes legyen előbb állni, majd haladni is előre az életében, hogy a fájdalom mellett elkezdje érezni az örömöt is, hogy megerősödve jöjjön ki a veszteségből.
A depresszió betegség, BNO kódja van, terápiás protokollja, új és új gyógyszerei – semmiképp nem jelent egyet az egyszerű és viszonylag könnyen elmulasztható szomorúsággal.
Hogyan segítsünk azon, aki depressziós?
Először is: fogadjuk el, hogy ezek az ő érzései, ne vonjuk kétségbe őket. „Ugyan már, idővel jobb lesz” vagy „beteg volt már nagyon, megváltás volt neki a halál” – az ilyen mondatok csupán azt érik el, hogy az illető el fogja rejteni a depresszióját, álarcot húz társaságban. Hányszor éltem meg, hogy amint hátat fordítottam az aktuális beszélgetőpartneremnek, a „szép arcom” egy szemvillanásnyi idő alatt esett szét, és lett belőlem egy fásult, megtört öregasszony.
Fogadjuk el, hogy amit érez, az olyan, amilyennek megfogalmazza. Azzal tudunk segíteni, ha beszéltetjük. Amikor valaki egy kérdésre válaszol, akkor önkéntelenül is kénytelen megfogalmazni magában sok olyan gondolatot, ami kérdés nélkül csak úgy „repked” a levegőben, de nem áll össze tudatos gondolattá, amely kimondva már választ is ad egy-egy gyötrő kérdésre.
Öleljünk! Ha csak az illető nem küzd szenzoros zavarral (ők gyakran rosszul reagálnak az érintésre), akkor csak öleljünk. Hosszan. Oxitocint szabadít fel, az pedig nyugtató hatású.
És nem utolsósorban keressünk szakembert. Néha elég egy gyászfeldolgozó csoporthoz csatlakozni, máskor egyéni pszichológusi segítség kell, és végül az sem szégyen, ha egy pszichiáter nyújtja a tudása legjavát annak érdekében, hogy előbb-utóbb újra egészségesen működjön az elme.
Ne legyen tehát stigma a depresszió, ne legyen szégyen pszichiáterhez járni, ha beteg lett a lelkünk!
Kéky Kira
