Rajongani egy valójában ismeretlen személy – modell, zenész, színész – után nem új találmány, már a múlt századbeli Londonban is pihegve figyelték a kisasszonyok, ha megjelent egy-egy dandy, vagy divatos költő a társaságban. Liszt Ferencért nemcsak a zenéje miatt epekedtek a hölgyek.
A rajongási hullám a hollywoodi aranykorral kezdődött igazán, hogy aztán a beatkorszakkal lépjen egészen más szintre. Poszterek otthon a falon, visítás a koncerteken, közben megalakulnak a fanclubok, akkor persze még csak szolid változatban.
Ez a jelenség a youtube és a közösségi oldalak megjelenésével vált globálissá és nemzetközivé. Egy több ezer kilométerre élő, olasz meg egy japán lány, akik sosem találkoztak, és nem is fognak, arról csevegnek a youtube-on, hogy milyen volt az első számú férfi sztár, az amerikai-francia Timothée Chalamet hát nélküli ruhája a velencei filmfesztiválon. A Pinteresten fotók ezrei között böngésznek, hátha akad az imádottról olyan kép, amelyet a másik nem látott még.
Ismeretlenek kezdenek vitatkozni azon, melyik öltözék állt neki jobban – amelyiket a sajtótájékoztatón viselt, vagy inkább az esti dressz?
Pár éve még csak zenéket hallgattunk, klipeket néztünk a neten, ma ott vannak a közösségi oldalak, meg persze a streaming szolgáltatók által felrakott filmek, ezek közül mindnek meg van a maga rajongó tábora. A streaming lehetővé teszi, hogy annyiszor nézzük meg a kedvenceket, ahányszor csak akarjuk – gondoljunk a frenetikus sikert aratott, svéd Young Royalsra és annak szerelmespárjára.
Ma szinte minden sztár rajta van a Facebookon, a TikTokon, az Instagramon, ömlenek róluk a képek a Pinteresten. A saját Facebook oldal mellett megalakulnak a rajongói csoportok, sőt, weboldalak, amelyek látogatói olykor baráti társasággá fejlődnek.
Addig nincs gond, amíg ez megmarad hobbinak, és nem fordul át egy álomvilágba, vagy éppen veszélyes fantazmagóriákba. Bemászni a kerítésen, kijátszani a biztonsági őröket, zokogni a kordonoknál, a szálloda előtti fán aludni egész éjjel, hátha reggel megjelenik a nagy Ő -. ez éppen Budapesten történt meg, Timothée Chalamet-ra várva – magunkra tetováltatni a sztár képét, majd aláíratni vele és azt rögzíteni-megörökíteni?
Hol a határ?
Általában a tinédzser kor végénél, gondolhatnánk, de hát ez nem így van. Ismerek olyan művelt, okos nyugdíjas hölgyet, aki egész nap egy bizonyos török filmsorozatot néz, a főszereplő férfiszínész kedvéért.
A dolog akkor kezd veszélyessé válni, ha emiatt valaki a való életbe nehezen tér vissza, elveszíti a kontrollt, elhanyagolja a családját, a munkáját. Ezek persze ritka, extrém esetek, de pszichológusok a megmondhatói, hogy léteznek.
A sztároknak sem könnyű kezelni a helyzetet. Eleinte örülnek, majd megijednek, hiszen a rajongás olykor átcsaphat gyűlöletbe – állítólag Mark Chapman is imádta John Lennont, akit lelőtt. Aki híres lesz – olykor elég hozzá egy tévés showműsor – egy idő után kényteen bujkálni, a szálloda konyhai bejáratánál kiszökni, maszkot, baseball sapkát, kapucnis pulóvert viselni és egyre több testőrt felfogadni.
Van, aki mindig közvetlen, kedves a rajongókkal, mosolyog, aláír, átölel (ezt a pólót sosem fogom kimosni – írta az egyik lány a sztárról szóló Facebook csoportban) de ez a kivétel, a legtöbben valójában utálják a fesztiválokat és bujkálnak, mást aligha tehetnek.
Ugyanakkor nekik is szükségük van a paparazzikra – amelyek agresszivitása már komoly tragédiákat is okozott – mert ettől lesznek igazán híresek, és ettől emelkedik a gázsijuk.
Amikor valaki filmszínésznek tanul, ezt előre tudnia kell. Azoknak nehéz, akiket kiválasztottak a civilek közül egy szerepre, és akinek ez az egész életét megváltoztatta és sajnos tönkretette, mint a hetvenes évek elején a 16 éves svéd Björn Andrésenét.
Mert van, amire nem lehet felkészülni.
