Hét csoporttársam ül előttem, én nyolcadikként nézem őket. Őket, akik most egy időre az én hét különböző viselkedésmódomat, érzelmi állapotomat képviselik. Tudom, hogy ők a jelenlegi, saját személyiségemet alkotó énem részei. Ők azok, akiket sémáknak neveznek, és akik különböző arányban és erősséggel vannak jelen azokban a helyzetekben, amikor valamilyen problémát kell megoldanom. Ez a hét ember mutatja most meg nekem, hogy milyen automatikus (számos esetben hibás) reakcióm van felnőttként az élet kisebb-nagyobb kihívásaiban.

Ahogy mondtam, ők a sémáim, amelyek azért alakultak ki gyermek- vagy kamaszkoromban, hogy később minél gyorsabban tudjak reagálni egy történésre, egy társas kapcsolatra, egy feszült helyzetre. Ahogyan az agy a tárgyakról is készít magának egy sémát (bár ezt sohasem tudatosítjuk magunkban!), hogy ha meglátjuk olyan formában, ahogy előtte még, nem, akkor is felismerjük, hogy „víz”, „tányér”, „szekrény”. Ezzel spórol energiát és időt az elménk. Ugyanígy a különböző érzelmek, emberi viselkedések, társas viszonyok felismerésére, az azokra való reagálásra is készülnek sémáink. Mégpedig automatikusan, öntudatlanul!

Ha a korai életévekben nem elégülnek ki az alapvető érzelmi szükségletek, sőt esetleg állandó (vagy egy nagy) trauma elszenvedője volt a gyermek, akkor a személyisége erősen beépíti az ezzel járó érzéseket, élményeket, tapasztalatokat, vágyakat, megoldási stratégiákat.

Sajnos számos esetben olyan sémák alakulnak ki, melyek tényleg „abszolút igazságnak” tűnnek számunkra, eszünkbe sem jut megkérdőjelezni őket. Hiszen egész gyermekkorunkban azt tapasztaltuk, hogy ha mi A-t teszünk, akkor abból B fog következni. Nincs más lehetőség, ez így lesz és kész.

Például közel engedtél valakit magadhoz, és ő elárult.

Felnőve, amikor A-t szeretnénk tenni (közel szeretnénk engedni valakit magunkhoz), már előre elkönyveljük magunkban, hogy akkor B fog történni (tehát úgyis el fog árulni előbb-utóbb). Meg sem fordul a fejünkben (vagy ha mégis, hevesen elutasítjuk), hogy C dolog is történhet, tehát például az, hogy lesz egy boldog kapcsolatunk, vagy a kapcsolat ugyan véget ér, de nem árultak el, csupán kiszerettünk egymásból. Magunktól el sem tudjuk képzelni, hogy több, eddig általunk nem ismert, sokkal jobb kimenetelű történés is következhet ugyanabból a helyzetből. Mi csak a rossz végkifejletet tanultuk meg gyermekként.

Nem mi döntünk, hanem a sémáink!

Ha beszólnak a munkahelyen, ha nem foglalkozik elég lelkiismeretesen az állatorvos a szeretett állatunkkal, ha vitáink vannak a szeretteinkkel, akkor gondolkodás és tudatosság nélkül aktiválódnak azok a megoldási stratégiák, amelyeket megismertünk, megszoktunk, megtanultunk, örököltünk.

Jó esetben ezek jó stratégiák.

Ám számos alkalommal tovább rontanak a helyzeten.

Így fordulhat elő, hogy túlkompenzálunk, és a kelleténél vehemensebben vágunk vissza, vagy máskor inkább meghunyászkodunk, alávetjük magunkat valaminek vagy valakiknek, hogy minél kisebb sérüléssel megússzuk a helyzetet, de az is sokaknál előfordul, hogy elkerülő stratégiát alkalmaznak, és a megoldás helyett „elmenekülnek”: munkába, alkoholba, alvásba, valami önsértő tevékenységbe, ezzel próbálva levezetni a bennünk lévő feszültséget, amit az okoz, hogy igazából a problémával nem tudnak mit kezdeni.

Mindenkit a saját sémái terelgetnek, és ez jó is így, ha ezek a sémák nem okoznak felnőttként zavart, ha nem teszik tönkre a párkapcsolatot vagy szülő-gyermek kapcsolatot, ha nem avatkoznak bele a munkánkba (természetesen nehezítve azt).

Ezek a sémák mindannyiunkban különböző arányban töltik ki a személyiségünket, így hozva létre milliónyi különböző emberi természetet. Milliónyi, milliárdnyi gyermekkori, kamaszkori történet, trauma, kapcsolat határozta meg azt, hogy kik lettünk, mivé váltunk.

„Te úgysem vagy jó semmire, buta vagy, csúnya vagy, ne is próbálkozz!”

Ha nem lenne még elég, hogy automatikusan (gyakran rosszul) reagálunk különböző helyzetekre, akkor ott van még a saját kis ellenségünk is. A belső, bántó hang, amelyik minket tesz felelőssé a történtekért, vagy legalábbis változatos módokon, ezerféle mondattal állítja azt, hogy „úgy sem érdemelsz ennél jobbat”.

Van, hogy ez az önostorozás egészen „messzire megy”: megfordulhat a fejünkben, hogy megszületni sem kellett volna, mert selejtesek vagyunk, teljesen tönkrement az életünk, csak nehézséget jelent a létezésünk, talán jobb lenne nem is élni.

Tehát mindez korántsem jelentéktelen dolog! Ha az automatikus működés megoldás helyett újabb problémákat generál, akkor az kifejezetten káros az egyénre és a társadalomra is.

Ezt felismerve dolgozta ki azt az integratív pszichoterápiát Jeffrey Young kortárs amerikai pszichológus, amelyik megpróbál felnőtt korban beleavatkozni az automatikus működésbe, és számos rossz módszert lecserélni hatékonyabbra.

Ő abból indult ki, hogy fel kell tárni a lelki problémák eredetét, egy biztonságos, érzelmekre fókuszáló terapeuta-kliens kapcsolatban. Ezt nevezik sématerápiának.

Alapvető érzelmi szükségleteink

A pszichét érő korai behatások attól függően változnak, hogy milyen a gyermek veleszületett temperamentuma, illetve a környezettől milyen szükségletire nem kap megfelelő választ.

Jeffrey Young feltevése szerint öt alapvető érzelmi szükségletünk van:

– biztonságos kötődés, és ezzel együtt a stabilitásra, gondoskodásra és elfogadásra való igényünk,

– saját függetlenségünk megélésének a lehetősége (tehát nem függő viszonyban élve), elismerve a döntésünk lehetőségét,

– a jogos igényeink és érzelmeink kifejezésének szabadsága,

– a spontán viselkedés, játékosság, felszabadultság lehetősége (tehát nem merev érzelmi korlátok között élés),

– illetve végül egy olyan keret, amelyik mindenki javát szolgálja (az egyénét és másokét is), és az önkontroll (nem mások kontrollja miatti viselkedés) kifejlesztésének lehetőségét adja.

Ezeket minden ember kivétel nélkül (temperamentumának megfelelően) gyerekkortól fogva igényli. Gyermekként tanuljuk meg, hogy ezek a szükségleteink milyen hatást váltanak ki, és hogyan érvényesülhetnek jól, hatékonyan, mindenki számára megfelelően.

Ám gyakran elcsúszik a dolog, mert a gyermek egy vagy több szükséglete nem kap teret: nincs kihez kötődnie, vagy épp túlzottan is függ valakitől, és nem engedik megélni a saját létét és határait, nem mondhatja ki a gondolatait, érzelmeit, nincs lehetősége „gyermeknek, önfeledtnek, spontánnak” lenni, illetve nincsenek körülötte olyan „keretek”, amelyek sem túl szorosak, sem túl lazák, így nem tudja megtanulni azt, hogy miként kontrollálja egészséges módon a saját érzéseit, vágyait.

A bennünk élő gyermek öröme, fájdalma és dühe

A sématerápia során (jelen esetben én csoportos sématerápián vettem részt) a terapeuta segítségével felismerjük, hogy melyik szükségletünket nyomták vagy nyomtuk el. Meghalljuk, hogy az automatikusan jelentkező negatív gondolataink nem feltétlenül „igazságok”, gyakran éppen hátráltatnak minket abban, hogy fejlődjünk. Ezért idővel egyre ügyesebben leszünk képesek ellentmondani ezeknek a belső (magunkat ostorozó) gondolatoknak.

És a terápián az is kiderül, hogy melyik megküzdési stratégia az, amelyik szinte minden esetben azonnal bekapcsol egy probléma megjelenésekor. Így történhet meg, hogy az ember a terápia végére tisztán látja: egy helyzetnek számos megoldása létezik, és nem mindig ugyanaz (ráadásul az automatikusan előretolakodó) a célravezető! Sőt! Rájövünk, hogy néha az egyik, néha a másik tud jobb eredményt hozni, és a terápia ideje alatt alkalom adódik ennek kipróbálására, gyakorlására is.

A Semmelweis Egyetem Pszichiátriai és Pszichoterápiás Klinikáján elérhető négyhetes, a TB által támogatott sématerápián nem csodák történnek, hiszen a gyermekkorban elszenvedett traumánkat nem lehet „meg nem történtté” tenni. Mégis valami csodához hasonló dolog zajlik a falak között a kis csoportokban: elindulunk azon az úton, hogy az akkor átélt tapasztalások ne befolyásolják ilyen erőteljesen a mai, felnőtt viselkedésünket.

Én új megoldási stratégiákat ismertem meg, más szemszögből is megláttam magam és az engem körbevevő világot, illetve olyan lelki támogatást kaptam, amely segített önmagam elfogadásában.

A sématerápia tehát lehetőség arra, hogy még felnőttként is képesek legyünk változtatni olyan dolgokon, amelyek rossz hatással vannak az életünkre, magunkra és a környezetünkre.

Kéky Kira

Előző cikkJó szomszédi viszony
Következő cikkMaradjunk fiatalok!