Állítólag vihar volt Debrecenben, kettétörte a hatalmas, édes húsú szilvát termő fát, tetőt bontott, ázott minden – mesélte anyám. Akkor éjjel, vagy hát reggelre születtél, igaz, Debrecentől (ahol én világra jöttem) 220 kilométerre, a fővárosban. Itt nem volt vihar, de a szokatlan, májusi nyarat aznap éjjel felváltotta a hűvös eső. A hűvös eső, ami olyan hullámokban zúdult a városra, mint amilyen hullámokban zúdultak rám a fájások. Megijedni sem volt időm.
41 hetes várandós voltam Veled – már egy ideje rimánkodtam, hogy kívül tágasabb, gyere már! De úgy tűnik, hogy a szüléstől való határtalan félelmemet érezted, és meg akartál könyörülni nekem, adni akartál még időt, hogy a végén már tényleg azt akarjam: mindegy hogyan, csak legyél kint!
Éjfél múlt pár perccel. Aznap töltöttem be a 41. hetet. 31 évesen az első szülésemre készültem.
Beszálltam a kádba – hatalmas hasam volt – és amint elhelyezkedtem, a semmiből jött az első fájás. Aztán 3 perc múlva a második. Nem voltak tízperces, ötperces fájásaim – rögtön 3 percessel indítottam. Nem tudtam csendben maradni. Szégyelltem magam kicsit, mert panelban laktunk és a fürdőszoba vezeti a hangot. És hát éjfél múlt. De nem foglalkoztam vele, ősi erő és ősi jajdulás volt – az én fájdalmam, az én vajúdásom, az én gyermekem.
Emlékszem, a dúlám – Békés Emőke – onnan tudta a telefonhíváskor, hogy szülünk, hogy amikor kérte, hogy hadd beszélhessen velem is telefonon, akkor csak annyit tudtam kinyögni, hogy nem tudok beszélni, hagyjon békén.
Autóba ült és indult hozzánk.
Nem azért volt dúlám, mert otthon akartam volna szülni. Azért volt, mert nagyon féltem, és kellett egy tapasztalt nő, aki megnyugtat, hogy minden menni fog.
Emőke csodálatos volt, már a várandósság eleje óta fogta a kezem és mutatta az utat, amin ő már többször járt. Aznap éjjel két fájás között kisegített a vízből, segített megtörölközni és felöltözni, autóba ültetett minket a férjemmel és elindultunk a kórházhoz. Felmenni is alig bírtam a lépcsőn, az adminisztráció alatt sem szűnt a fájás.
Szülési tervem volt, amit egyeztettem az orvossal is. Ebben viszonylagos háborítatlan szülés szerepelt, beavatkozásoktól mentes. Erre készültem. Széles csípőm van, az isten is anyának teremtett – gondoltuk mindannyian.
Nagyon reménykedve feküdtem fel a vizsgáló székbe, és tényleg csak kicsit szomorodtam el, hogy fél ujjnyira vagyok még csak nyitva. De sodort magával a vajúdás, törekedtél kifelé, fájt a hátam és a derekam is, emlékszem, jajgattam, és mondták a szülésznők, hogy úgysincs más senki aznap éjjel, nem zavarok senkit… Persze, ha mondták volna, hogy maradjak csendben, akkor sem sikerült volna. Kádban voltam, meleg vízben, nem segített. Labdán ültem, a derekamat masszírozta a dúlám, nem segített. Feküdtem, nem segített. Fájdalomcsillapítót kértem – egy görcsoldót kaptam, más nem volt – nem segített. Sem EDA, sem gáz nem volt a kórházban.
Nem tudom, mikor jött meg a fogadott orvosom, egyszer talán megvizsgált hajnalban, de én teljesen befelé voltam fordulva, nem emlékszem semmire, csak arra, hogy a férjem kezét markolom, muskotályzsálya illat van az olajtól, amivel a derekamat masszírozta a dúlám, és hogy a 3 perces fájások közötti rövid szünetben aludtam – vagy tán valami más dimenzióban voltam, mindenesetre nem voltam jelen lélekben ott a szülőszobában.
Aztán reggel, 7 óra előtt valamivel az orvos kérte, hogy megnézhesse, hogy állunk.
Én azt éreztem, hogy nagyon jól, valahogy annyira laza voltam lent, azt éreztem magamban, hogy olyan tág vagyok, hogy mindjárt kipottyansz. Mondtam is az orvosnak, hogy ezt érzem, és azt is, hogy már nagyon fáradt vagyok.
Nem hittem a fülemnek, vissza kellett kérdeznem, amikor azt mondta, hogy 1 ujjnyira vagyok nyitva.
6 és fél órányi, háromperces fájások után összesen fél ujjnyit tágultam! Egy világ omlott össze bennem. Nem értettem, hogy akkor mire volt jó ennyi fájdalom? Mire volt jó az önkívület, a meghitt gyertyafény, a meleg víz a kádban, a forróvizes borogatás a derekamon, a masszírozás, a bíztatás, a várakozás… Mire? Miért hagy cserben a testem? Mi történik? És főleg: MOST MI LESZ?
Az orvos csendes volt és határozott. Azt mondta, hogy ezzel a tempóval nagyjából 48 óra alatt fogok megszülni. Ha szeretném, engedi. De nem garantálja, hogy az utolsó pillanatban nem kényszerül császárra, ha a kisbabám bent nem bírja tovább.
Nem tudom, ki mondta ki, ő, vagy pedig belőlem bukott ki a kérés, de senkinek nem volt ellenvetése. Tudtam, hogy még maximum pár órányit bírok ki így, aztán erőm végére érek – és a cél még beláthatatlanul messze volt.
Azonnal hívták a műtős csapatot. A gerincérzéstelenítést alig tudták beadni a fájások közti szünetben, de emlékszem az érzésre, ami elfogott a sikeres szúrás után: békesség.
A mozdulatra, hogy az ágyra tesznek, még emlékszem, aztán beájultam. A kifeszítésemre, letakarásomra, fertőtlenítésre nem emlékszem. Megengedték (ez nagy szó volt akkor!), hogy a dúlám a fejemhez ülhessen a császármetszés alatt, és jó, hogy ezt tette, mert én bizony aludtam, míg vágtak. Aludtam, mint aki háborút járt, mint aki egész nap bányában dolgozott… Emőke gyengéd szavai ébresztettek: mindjárt kiveszik!
És valóban, Csepegő doktor egyszercsak szólt: megszületett!
Én pedig azonnal kérdeztem: hány óra van?
7 óra 20 perc – hangzott a válasz, mely örökre beleégett az agyamba. 2005. május 18. reggel 7 óra 20 perc, Bódi Tünde Kira születése.
Vittünk magunkkal egy majdnem piros törülközőt, abba tekerték, egy pillanatra megmutatták, aztán gyors mosdatás, mérés után a férjem karjaiba tették. Csodálatos fénykép van erről a pillanatról. Örök emlék, ahogy könnyes szemmel nézi a lányunkat.
Én aludtam tovább, végig aludtam a varrást, azt, ahogy kitoltak… csak arra ébredtem, hogy a férjem hozza Tündét és Emőke a mellemre teszi. Nagy baba volt. 3950 gramm és 55 centi.
Ahhoz ragaszkodtam, hogy nem vihetik el. 13 éve ez még szokatlan volt, hogy császáros létemre nem adok ki a babát az csecsemős osztályra. Az első mérés, orrszívás és mosdatás kivételével nálam, nálunk volt, vagy az én kezemben, vagy a mellkasomon, vagy a férjemnél.
Szerencsére a VIP szoba üres volt, a férjem behozott egy laticelt és a földön megágyazott magának. Velem volt 4 napig szinte, ő pelenkázott, tette mellre a lányunkat, mert én még 12 órán át mozdulatlanul feküdtem.
A zárójelentésben két indok szerepelt a császárra: relatív téraránytalanság (tehát nagy baba az én 160 centihez képest) és relatív fájásgyengeség. Ez utóbbi sokáig piszkálta a lelkem, mert nem tudtam (azt majd csak a „Jön a baba Hadas Krisztával” egyik részben magyarázta el egy orvos), hogy ez nem a fizikai fájdalom kicsinységét, jelentéktelenségét jelenti, hanem azt, hogy a fájás nem volt produktív, tehát nem tágította a méhszájat, csupán öncélú volt.
És bár előtte meg sem fordult a fejemben, hogy én császárral hozom világra a gyermekem, mégsem bántott egy pillanatig sem, hogy végül így történt. Elfogadtam, így kellett lennie, így maradtunk egészségesek. Tejem is lett gyorsan és sokáig – tényleg minden rendben volt.
13 év telt el. Tünde azóta gyönyörű nagylány, igazi kamasz. Babaként és kisgyerekként csupa mosoly volt – ma már ki kell érdemelni a jókedvét és kacagását. Büszke vagyok rá, és hálás vagyok a sorsnak, hogy megszületett.
Aznap vihar volt Debrecenben, kettétörte a hatalmas, édes húsú szilvát termő fát, tetőt bontott, ázott minden. Itt, Budapesten nem volt ítéletidő, de a szokatlan, májusi nyarat aznap éjjel felváltotta a hűvös eső. A hűvös eső, ami olyan hullámokban zúdult a városra, mint amilyen hullámokban zúdultak rám a fájások akkor, amikor 13 éve, azon az éjszakán megszületett az egyetlen gyermekünk.
Boldog születésnapot kívánunk, lányom!
Kéky Kira
