Ismerünk embereket, akiket egyszerűen mindenki kedvel. Vajon mi lehet a titkuk?
Csak legyünk önmagunk!
Tévedés ne essék, nem kell mindannyiunknak örökké kedvesnek lenni vagy megfelelni a környezetünk elvárásainak, ha ez a feltétele annak, hogy rokonszenvet érezzenek irántunk! Nem kell mindig csinosnak vagy bátornak sem lennünk, hiszen ha ezek követelményként vannak jelen az életünkben, az emiatt bennünk keletkező feszültség már nehezebbé teszi, hogy a legtöbb helyzetben „szimpatikusak” maradhassunk. Ha azonban meg tudjuk húzni a határainkat és kiegyensúlyozottak tudunk lenni, anélkül válunk mosolygósabbá és rokonszenvessé, hogy észre vennénk.
Nem a génjeink kérdése
Hogy ki kinek tűnik szimpatikusnak és ezt hogyan éri el tudta nélkül, személyfüggő. Ahogy ételben, italban vagy ruhában is eltér az ízlésünk, a környezetünkben felbukkanó emberek sem lehetnek egyformák a számunkra. Vannak, akikkel kapcsolatban már első pillanattól kezdve azt érezzük, bárcsak az életünk részei lennének, és vannak, akikről azt gondoljuk, ne is lássuk többet! Aztán persze a mélyebb ismeretség alakulásával megváltozhat a véleményünk, és sokszor teljesen ellenkező véleményen leszünk az idő múlásával.
Habár néhány külsőség is szerepet játszik a szimpátia elnyerésében, egyes veselkedésmódok és hozzállás elsajátításával sokat dobhatunk a „kedveltségünkön”. Első találkozás alkalmával hatással van a környezetünkben lévő emberekre például az „illatunk”: ha drága parfümöt viselünk, azonban nem diszkrét mennyiségben, már is kiváltjuk az ellenszenvet. Ez történik akkor is, ha valaki nem zuhanyozott vagy elfelejtett izzadásgátlót használni – sajnos a távolságtartás miatt a szimpátiának kevés esélye lesz kialakulnia.
Szokások a szolgálatunkban
Amikor a „szimpatikus” szót halljuk, ki jelenik meg a szemünk előtt? Mely sajátosság tudjuk felsorolni, amikor rá gondolunk? Mosolyog, amikor meglát? Kedvesen szól hozzánk vagy meg is érinti például a vállunkat köszöntéskor? Mi az, amitől valaki ezeken kívül is rokonszenvesnek tűnik? Íme néhány ismérv!
- Már bemutatkozáskor ragadjuk meg a lehetőséget arra, hogy a nevén szólítsuk a másikat! Ezáltal nem csupán elősegítjük magunk számára, hogy megjegyezzük a nevét! Tanulmányok által is bizonyított ugyanis, hogy kevés dolgot hallunk szívesebben, mint a saját nevünket. Ha pedig a partnerünket szólítjuk a nevén, máris jó pontot szerzünk nála.
- Értő figyelemmel vagyunk egymás iránt. Meghallgatjuk beszélgetőpartnerünket. Nem nyomkodjuk közben a telefonunkat, nem vágunk a szavába, hanem odafigyelünk rá és véleménynyilvánítás nélkül adunk neki visszajelzést. Kéretlen tanácsot ne adjunk, inkább tereljük a saját döntéshozás irányába. Amikor pedig visszakérdezünk a hallottakra a gondolatmenete végén, tudni fogja, hogy valóban rá összpontosítottunk az elmúlt percekben.
- Ne rejtsük el minden gyengeségünket! Persze szükségtelen teljesen kitárulkoznunk az ismerőseink előtt, azonban ha fény derül apró hibáinkra, vagy korábbi szokásainkra, szimpatikusabbnak hat, mint amikor valaki csak az elért sikereiről beszél.
- Kérjünk parányi szívességet! A Benjamin Franklin – effektusként ismert módszer valóban működik. Egy win – win szituációban találhatjuk magunkat. Ugyanis akitől a szívességet kérjük, büszke lesz arra, hogy képesnek találtuk rá és feltételezhetően kedveljük is.
- Lehet egy-egy jó szavunk a másikhoz anélkül, hogy kéretlen tanácsokat osztogatnánk vagy ítélkezésünket fejeznénk ki róla vagy a tetteiről.
- Ha kiegyensúlyozottak vagyunk, olyan harmónia árad belőlünk, amely miatt többen is azt érzik, hogy a közelünkben szeretnének lenni.
Mindezek mellett pedig ott vannak azok a megmagyarázhatatlan benyomások, amelyek hatnak ránk. Előfordul, hogy az új kollégánk emlékeztet valakire a múltunkból, és automatikusan a korábbi ismerősünk tulajdonságai alapján skatulyázzuk be az akkor még ismeretlen személyt. Gyakorlatilag meg sem szólal, már eltesszük a „szimpatikus” vagy a „nem szimpatikus” fiókunkba. Ne hagyjuk ki az úgynevezett „kémiát” sem, amit kevésbé tudunk megfoghatóvá tenni, mégis része van emberi kapcsolatainkban.
Wágner Rózsa
