Mindannyian reagálunk valahogyan a mostani helyzetre. És talán sokan kérdezik is maguktól: normális, hogy szorongok vagy épp dühös vagyok? És az normális, hogy emiatt túl sokat eszem vagy állandóan nassolok?
Abból a szempontból nehéz válaszolni, hogy senki nem élt még át világjárványt közülünk. Lehettünk szobafogságban, lehettünk betegség miatt több napra négy fal között, de olyat még senki nem élt át, hogy csorbult a biztonságba vetett hite, hogy a tiltások miatt az utcára kilépni kiváltság és ritka szórakozás, hogy a barátainkkal való társasági élet telefonra, csetelésre korlátozódik.
Megfosztottak minket az eddigi életünktől, életmódunktól, a szabadságunktól és aktivitásainktól. Megfosztottak minket a kiszámíthatóság érzésétől: nem tudjuk, mikor mehetünk ki újra az utcára, mikor lesz újra közös program a tőlünk távol élő családtagjainkkal, mikor tudunk felhőtlenül örülni. Tehát teljesen jogos, hogy nem érezzük jól magunkat, hogy megmagyarázhatatlan gondolataink vannak vagy épp teljesen üresen nézünk ki a fejünkből. Nem találkoztunk még ilyen helyzettel, így nem tudjuk, miként kell reagálni.
Eszem, tehát vagyok?
Sajnos sokan, köztük én is a megküzdési stratégiáim részévé tettem az evést. Sajnos működik a maga módján, épp azon a módon, ami kellemesen ellazít. Amikor a gyomunk az étel emésztésével van elfoglalva, akkor a vér az agyból az emésztőrendszerhez áramlik. Kellemesen eltompulunk anélkül, hogy alkoholt kellene inni vagy gyógyszert kellene bevenni. Kellemes (bár néha inkább kellemetlen) álmosság érzés lesz rajunk úrrá – de akárhogy is minősítjük, a gondolkodás a nehezünkre esik, így hagyjuk a gondolatokat és a gondokat elúszni…
Aki rájön erre a kellemes, „jóllakott óvodás” érzésre, az sajnos képes rászokni a módszerre, hiszen legális, könnyem elérhető. Enni szabad, sőt kell! Mi abban a baj, ha eszem egy kicsit? Egy kis vajas kenyeret? Aztán egy szelet sütit? Egy pár falat kolbászt? Arra valami friss főzeléket? A múltkori csokiból pár kockányit?
Mennyi is az annyi?
Ha valaki sorra, minden feszültségre, kudarcra, frusztrált érzésére falatozik, akkor elképesztő mennyiségű felesleges kalóriát képes magához venni. Több ezret is naponta. És mivel egy átlagos ember (aki mondjuk nem létezik, de tételezzük fel) napi 2200 kalóriányi élelmiszer bevitelével remekül elműködik, ám a túlevéssel bevitt napi 5-8 ezer kalória elkerülhetetlenül zsírtartalékká fog átalakulni. És akkor az emberfia vagy lánya máris talált egy újabb okot, hogy folyton ideges legyen.
Körülbelül 7 ezer kalóriányi felesleges étel képes 1 kiló zsírrá alakulni rajtunk. Ha a kijárási korlátozás alatt nem tudunk valami más megküzdési stratégiát a magunkévá tenni, akkor borítékolható lesz a hízás.
Mit (t)ehetek?
Ha az ember belátja, hogy rossz úton jár, az már az első lépés. Ha képesek vagyunk felfogni, hogy rosszul reagáljuk le a számunkra kellemetlen helyzeteket, érzelmeket, akkor van lehetőségünk beavatkozni. Nem biztos, hogy rögtön sikerül, de legalábbis, megpróbálhatjuk.
Először is ismerjük fel, milyen érzelem van bennünk. Düh? Szorongás? Frusztráció? Félelem? Csalódottság?
Próbáljuk hangosan kimondva – így jobban érezni fogjuk, melyikkel azonosultunk.
„Igen, dühös vagyok, mert nem tudtam jól megoldani a feladatot, ügyetlennek éreztem magam. Magamra vagyok dühös, mert csalódtam!” Persze jó, ha magunk vagyunk a próbálgatás közben, de igazából a társas kapcsolatokban tudunk feloldozást kapni a rossz gondolatok megjelenésekor. Ha megértő társra találunk (akár velünk egy háztartásban, akár telefonon, akár csetelve), akkor a másik reagálni fog. Megértően hallgat, együttérez, esetleg vigasztal, cáfol, árnyalja a helyzetet. Ha még egy kis humor is elő tud kerülni, akkor szinte biztosan elkerülhető, hogy evésbe fojtsuk az érzelmeinket!
Hagyj békén!
Ha épp az okozza a konfliktust, hogy egy légtérben vagyunk azzal, akivel összeakasztottuk a bajuszunkat, akkor persze sokkal rosszabb. Talán most a legnehezebb a „Távolodj el a helyzettől!” tanácsnak eleget tenni. Hiszen össze vagyunk zárva! De azért csak van a lakásnak egy szeglete, ahova félre lehet vonulni! Kérj (vagy ne kérj!) 3 perc gondolkodási időt, és vonulj el. Nem biztos, hogy a sétálás összejön (bár egyelőre nem tilos, ha tartjuk mindenkitől a másfél méteres távolságot), de az is megoldás lehet, ha felpattanunk a szobabiciklire vagy felporszívózzuk a szobát. A lényeg, hogy teljesen mást csináljunk és az fizikai aktivitás legyen. Ennek hiányában ugyanis – tapasztalat! – megint a hűtő vagy a spájz lesz az útirány, hogy aztán pár perccel később feszülésig evett pocakkal és bűntudattal telve folytassuk a napot.
Mi mindent tud helyettesíteni az evés?
Van néhány elemi szükségletük, amelyek olyasmi érzeteket keltenek bennünk, melyek összekeverhetők az éhséggel!
Az egyik közülük a fáradtság. Ha kialvatlanok vagy nyúzottak, túlhajszoltak vagyunk, akkor a testünk energiahiányt él meg. Ezt kétféleképpen szüntethetjük meg: pihenünk, alszunk vagy ennek hiányában eszünk. Jellemzően szénhidrátot kívánunk ilyenkor.
A tespedtség és az inaktivitás a másik dolog, ami a mozgáshiányos életmódot élőknél nasizásba torkollhat. Ülünk, de a lábunk vinne valahova – felállunk és megyünk a hűtőhöz. Ha már ott vagyunk, eszünk valamit. Leülünk, 10 perc múlva úgy érezzük: „Fel kell állnunk, muszáj mennünk! Hova? Hát, a hűtőhöz szoktam, tehát akkor a hűtőhöz!” Pedig lehet, hogy ehelyett a mosogatógép ki vagy berámolása, az asztal letörölgetése, a macska megkergetése, a mosás felrakása stb. elég lenne! Az elnyomott mozgási vágy, ami születésünk óta kísér minket, képes felállítani a székből, de aztán valahogy a program lefagy és nem tudjuk, hová is kellene indulni…
És végül rendkívül gyakran képes etetni minket az érintés hiánya is. Szerintem nagyon sokan vagyunk olyanok, akik igazából megértést, megnyugvást, elfogadást, megerősítést, vigaszt, szeretet szeretnénk kapni, és ennek a testi kifejeződését: az ölelést. Ám ha nincs, akit öleljünk vagy aki minket öleljen, akkor sajnos vigaszevésbe menekülhetünk.
Elkerülhető a stresszevés?
El. De ez kemény meccs. Tudatosságot kíván, odafigyelést, érzelmeink, étkezésünk naplózását. Adott esetben szakemberrel való konzultációt. Az fontos, hogy ne nyomjuk el magunkban az érzéseinket, inkább mondjuk ki, beszéljük ki. És fogadjuk is el, hogy ezek az érzelmek hozzánk tartoznak. Esendő, emberi lények vagyunk, ráadásul most szorult helyzetben vagyunk. Bocsássunk meg magunknak, kérjünk ölelést, ha fáradtak vagyunk, lazítsunk kicsit (vagy szedjük össze az utolsó csepp erőnket), és ha a hosszú tespedés után felálltunk, próbáljuk meg elkerülni a konyhát. Menjünk a fürdőszobába arcot mosni, a gyerekszobába szellőztetni, bármit kipróbálhatunk. Most van időnk kísérletezni.
Kéky Kira
