Gyufás skatulya címke, papírszalvéta – amelyet Mándy Iván is megörökített egyik mesteri novellájában – meg persze bélyeg. Korszakonként változik, mibe szeretünk bele. Kamaszkorban kezdődik a láz, aztán abbamarad, majd újra feléled, de lehet, hogy elhal.
Ehhez fel kell nőni – jegyezte meg egy antikvitás boltos ismerősöm, amikor kedvenc porcelánjaim miatt benéztem hozzá legutóbb. Az, hogy ki mit gyűjt, persze függ az érdeklődési körtől, kortól, családi örökségtől, műveltségtől is.
Ha a nyolcvanas évek filmjeit nézzük – vagy azokat, amelyeket ma helyeznek vissza abba a korba – feltűnő, mennyi poszter, CD, videókazetta, lemez található a kamaszok szobáiban. Ezek mára eltűntek. Ugyanakkor az egyik barátom, ma is sok-sok ezer forintot megadna egy eredeti, első kiadású Illésért, Metróért, Beatlesért, Moody Blues-ért.
A technika többnyire túlhaladta ezeket, amelyek részben bizonyos zenei irányzatok iránti rajongásunkat fejezték ki, részben a világról alkotott képünket. Ma az internet lehetővé teszi, hogy bármikor rápillanthatunk kedvencünkre, és a produkcióját meghallgathatjuk. Másfelé irányul tehát a figyelmünk – főleg a zsebben hordható világra: a mobilunkra.
Óvodáskorban a matricák, a plüssállatkák, a játékok, a Barbie-babák a kedvencek, aztán később jön a ruha- és cipőmánia, ami nem igazi gyűjtés a szó szoros értelmében, hanem inkább fölös áru felhalmozás. Más kérdés, ha aztán felnőtt korban valaki szenvedélyesen vadássza az amerikai ötvenes években készült eredeti ruhákat, vagy éppen a csodás, jó állapotban megmaradt, már-már muzeális értékű art deco gyöngyös estélyiket.
Kell egy bizonyos idő, mire eljut valaki oda, hogy felfedezze egy-egy speciális eszköz – mondjuk terítési-gasztronómiai kellék – báját. Az egyik barátom morzsasöprűt gyűjt, a másiknak tortalapátból van hatalmas gyűjteménye, a harmadiknak régi fém teaszűrőből, jelen sorok íróját pedig a ritka porcelántárgyak ragadják meg, jelesül a csontos tányérok.
Amikor először megpillantottam egy főúri kastélyban rekonstruált megterített asztalt, ahol minden nagy tányér mellett oda volt biggyesztve egy kis félhold alakú eszköz, csak a csontoknak – ugyanolyan motívummal megfestve – elkezdtem keresgélni régiségboltokban a hozzá hasonló kis porcelán tárgyakat. Kiderült, más országban is ismerték ezt a hajdani terítési szokást.
A hobbiból szenvedély lett, majd kiállítás a Magyar Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeumban. Ekkor kezdtem úgy érezni, hogy ezek a tárgyak most már nemcsak az enyémek, hanem kicsit mindenkinek örömet okoznak. Vagy éppen meglepetést – hiszen kevesen tudják, hogy egyáltalán léteznek ilyen tányérkák, azt meg még kevesebben, hogy ma is készítenek például Herenden hasonlót.
Ismerek olyat, aki a szép régi porceláncsészék szerelmese, más pedig a retro kerámiatárgyak mániákus gyűjtője, vagy éppen a bűvész eszközöké. De olyat is, aki minden szuvenírt megvásárol, ami Agatha Christie-hez kötődik.
A bélyeg más kategória: egyfajta kincsképző eszköz, amelynek néhány ritka példánya jobb befektetés az aranynál is. Ugyanakkor, mint ma használatos hétköznapi eszköz kezd kimenni a divatból, hiszen többnyire elektronikus levelet írunk. Ha egyáltalán küldünk még feladandó üdvözlő kártyát, gondot okoz a postás kisasszonynak, hogy találjon rá egy szép bélyeget
Aki egy-egy ilyen tárgykör történetébe beleássa magát, sokat tanul az adott korról, életmódról. No meg: egy ilyen gyűjtemény kellemetes foglalatossággal jár. Ki kell találni, hova tegyük otthon az egyre növekvő állományt, hol, miképpen mutatna jól. Ez pedig örömöt okoz, hiszen közben kicsit elmenekülhetünk az élet mai kihívásai elől.