Ez nem egy betegség, nem is a gyengeség jele, egyszerűen azt jelzi a szervezet, hogy az adott helyzettel már nem tud mit kezdeni, nincs megküzdési stratégiája rá, nem talál racionális kiutat az adott érzelmi helyzetből. Sírógörcs, teljes ledermedés, halálfélelem, levegő után kapkodás – ezek mind lehetnek az idegösszeroppanás tünetei.
Ha meghal egy szeretett hozzátartozónk, és szembesülünk a hírrel, ha tanúi vagy részesei voltunk egy balesetnek, ha olyan érzelmi vihart élünk át, ami „kicsapja a biztosítékot”, akkor lehet, hogy magunk is ezt a folyamatot éljük át – bár nem szükségszerűen.
Érdekes, hogy még csak „gyengének” sem kell hozzá lenni – sokszor a legerősebb emberek szenvedik meg legjobban ezt, miközben a lelkierővel kevésbé megáldottak viszonylag könnyen képesek „alkalmazkodni” a helyzethez.
Egy kutya hálája
Életem első idegösszeomlására nagyon élénken emlékszem.
Tízéves sem lehettem még talán. A hétvégi telkünk mellett lévő tanya kutyái közül az egyik, Bogár, nagyon megszeretett minket. Ha kimentük hétvégén, akkor „szabotálta a munkáját”, helyette velünk töltötte az időt, elképesztően ragaszkodó volt, és neveletlen kutya létére nagyon igyekezett jólnevelt lenni, csak az ágyások közötti ösvényen közlekedett, a dolgát sosem végezte a kerten belül, nem lopott, és nem rongált meg semmit.
Az egyik hétvégén nem szaladt elénk, így lepakolás után a keresésére indultam. Körülbelül két kilométer távolságban találtam meg, eltört, vérző lábbal az út szélén.
Akkor és ott előbb az a tulajdonságom kapcsolt be, ami a megoldást kereste – ilyen típusú vészhelyzetben, amikor lehet „cselekedni”, akkor gondolkodás nélkül belevetem magam a helyzetbe. A nagyjából 25-30 kilós kutyát felemeltem, és hazacipeltem, sírva, a magam 10 éves testével és erejével.
A szüleim azonnal sebet fertőtlenítettek, kötöztek, a sérült lábat rögzítették, ahogyan tudták. Muszáj mondanom, hogy akkor, az 1980-as években még nem létezett felelős állattartás, állatvédelem, kisállatorvosokból is kevés volt még. Elláttuk Bogár sérülését, ahogyan tudtuk, és nyár lévén a következő hetekben magunk mellett tartottuk. Az első pár napban még lábra állni sem tudott, pisini is ölben vittük ki naponta két-háromszor, amikor az első nap rájöttünk, hogy továbbra sem akar a kertünkbe piszkítani.
Annyira szeretett minket, hogy bármit megengedett: a szájából kivehettem az ételt, meg is tettem többször, hogy megosszam az adagját a rét felől felbukkanó, többi éhes kutyával. Engedte.
Felépült, teljesen rendbe jött a lába – a kis házunk bejárata előtt aludt, védte a kertet, játszott a locsolócsőből spiccelő vízzel, ha mutatni akart valamit, kezünket gyengéden a szájába fogta és odahúzott. Ő volt a mi kutyánk, akit nekünk rendelt az ég.
„Ha nekem nem, akkor neki se legyen jó!”
Egy nap jött a gazdája, hogy mivel Bogár neki már nem hasznos, mert nem szolgál (teheneket kellett őriznie), ezért elcserélte a szomszéd faluban valakivel valami másra. Jött, hogy elvigye. Én gyerekként csak sírni, zokogni, ölelni, könyörögni tudtam, hogy ne tegye. Apám és anyám egyezkedett a gazdával, hogy kifizetik a kutyát, de hadd tarthassuk magunknál, hiszen Bogár minket választott. Hosszú percekig ment a huzavona, de a „gazdája” kötelet kötött Bogárra és magával húzta, ki a kertünkből.
Bogár sírt. Valódi könnyekkel sírt. Maga alá húzott farokkal, néha megállva, négy lábát kitámasztva, rángatva magát a kötélen – így tűnt el a szemem elől.
Akkor ültem a kis nyaraló heverőjén, egy darabig csak fuldokolva sírtam, tehetetlenül. A kezembe temettem a tenyeremet, és egyszer csak azt éreztem, hogy átfolyok a saját kezeimen, mint egy lyukon, és nem marad belőlem semmi, csak üresség, megszűnök létezni, magam fölött keringek valahol.
Arra még képes voltam, hogy ezt szavakba öntsem a szüleimnek, akik rájöttek, hogy nagy a baj – autóba tettek és száguldottak velem az ügyeletre.
Tehetetlenség és kegyetlenség
Idegösszeomlás – ma már a megfelelő szót is tudom, amit ezzel együtt akkor átéltem: deperszonalizáció, derealizáció. Elveszítettem a kapcsolatot a saját testemmel, így védekeztem az ellen, amit átéltem. Ezeket a megterhelő eseményeket azzal a módszerrel próbálja feldolgozni az érintett személy idegrendszere, hogy a valósággal való kapcsolatát megszünteti. Alapvetően, ha mindez a trauma alatt játszódik le, akkor ez még „normális válaszreakció” lehet, hiszen egyfajta megküzdési stratégia.
Én akkor az ügyeleten nyugtató injekciót kaptam, hazavittek, és csak aludtam és aludtam. Ébredés után is teljes reményvesztettséget éltem meg, csak ültem és néztem a távolba, hátha mégis meglátom őt. Nem tudtam elhinni, hogy megtörténhet ez bárkivel is a világon, hogy elszakítsanak egymástól szerető szíveket. Bogár szeretett minket. Tiszta szívből.
Két-három nap múlva egy hajnalban újra a kapuban ült – apám boldog kiabálására ébredtem. Visszaszökött.
Itt lehetne happy end a történet vége – de nem lett, az élet nem ilyen kegyes.
Nem sokkal később a gazdája, látva a kutya hűséges ragaszkodását hozzánk, felakasztotta Bogárt.
Másodszor omlottam össze egy hónapon belül. Vádoltam az egész világot, hogy nem akadályozta meg ezt a szörnyűséget és vádoltam magamat is, mert meg kellett volna őt szöktetnem.
Amikor a lélek összeomlása miatt a szervezet is összeomlik
Van az idegösszeomlás érzésének, kialakulásának élettani magyarázata is. Amikor olyan nehéz, komoly érzelmi megterheléssel járó élethelyzetbe kerülünk, amire (még) nincs bevált stratégiánk, akkor a szorongásért felelős agyterületek kezdenek el dolgozni. Az agy ezen részei túlizgatott, túlstimulált állapotba kerülnek, emiatt a szimpatikus idegrendszerünk is elkezd túlműködni. Az idegrendszerünk ezen része felelős a stresszhelyzetben való túlélésért: hatására felgyorsul a szívverés, így több oxigén jut a létfontosságú szervekhez, hogy menekülni vagy küzdeni tudjunk, és leállít minden nélkülözhető funkciót (mint például az emésztést, regenerálódást).
Mindez olyan testi tüneteket vált ki, amelyek ijesztőek: heves, fuldokló sírás, levegőhiány, szívritmuszavar, izzadás, remegés, hideg verejtékezés, befeszült izmok. Ezek némelyike súlyos szervi probléma esetén (például szívinfarktus esetén is jelentkezik), tehát amikor ezt észleljük (valós, vegetatív, testi panaszként), akkor még jobban megijedünk, mert fizikailag olyan rosszul lettünk, hogy kétségeink támadhatnak: túl fogjuk-e élni. Ettől még erősebben szorongunk – ami ördögi körként fokozza a tüneteket.
Pillanatokon, perceken belül tör elő a reménytelenség érzése, hiszen olyan dolog zajlik épp, ami rendkívül veszélyes(nek tűnik), és nem ismerjük a végkimenetelét, mint ahogy a megoldását sem. Olyan dolog történt, aminek beláthatatlan következményei lesznek – az agy ki akar kapcsolni.
Nem az a jó megoldás, hogy várunk a tünetek elmúlására, vagy bagatellizálni próbáljuk a problémát, mert az csak további lelki sebeket okoz. Ahogy okozott nekem is később, mivel a szüleim sem tudták (akkor ezzel még nem foglalkoztak igazán), hogy mekkora nyomot hagy aztán az elmében és a személyiségben egy ilyen trauma.
Magamat vádoltam
Nagyjából negyven év telt el azóta, de Bogár arcára, és a valódi könnyeire az utolsó mozzanatig emlékszem. Ha meglátok az utcán egy rá hasonlító kutyát, akkor mély tehetetlenség fog el, hogy én képtelen voltam őt „megtartani”, elárultam őt, magára hagytam, nem előztem meg ezt a szörnyűséget.
Közönséges, fekete, közepes termetű keverék volt, kis fehér folttal a nyakán és zászlósan lobogó farokkal. Ma, felnőttként már harcoltam volna érte, már van megküzdési stratégiám, a falon is átmegyek azért, akit szeretek, de akkor csupán egy tízéves kislány voltam, akit az egész világ cserbenhagyott.
Kéky Kira
