Sokszor, sokan mondták már, hogy a hízékonyságunk, a testünkön tartalékolt zsírpárnák léte evolúciós örökség. Nézzük, mi ennek az elméletnek az alapja és hová vezet mindez!
Élelemszerzés – túlélés
Alapvetően egyértelmű az, hogy azok tudtak szaporodni és azok adták tovább a génjeiket, akik képesek voltak túlélni egy-egy krízist az evolúció során. Ilyen krízis pedig az első évezredekben sok volt, hiszen nemhogy korlátlanul nem állt rendelkezésre élelem, de bizony előfordult, hogy éhezések követték a bőségesebb időket. Az előemberek, ősemberek előtti időszakra nyúlik vissza az a genetikai variáció, amelyik az ember kialakulásában kulcsszerepet játszott – mondta el dr. Forgács Attila pszichológus, akinek nemrég egy rendkívül érdekes előadását hallgattam meg.
25 millió évvel ezelőtt az előemberek előtt, a majmok között egyre sikeresebb egyedek tűntek fel és adták tovább génjeiket, mert mindig keresték az érett gyümölcsöt, elkezdett dolgozni bennük a kíváncsiság, egyre jobb lett a térlátásuk, a színlátásuk, a kézügyességük, kezdetlegesen képesek voltak már kommunikálni (hova kell menni a gyümölcsért?) és a memóriájuk is javult (évszakosan hol található gyümölcsöt termő fa?), ezért lettek egyre sikeresebbek, és nőtt az esélyük a túlélésre – magyarázta a szakember. – Aztán 6 millió éve, a kezdetleges vadászatok eredményeképpen a csimpánz és ember közös őse a táplálkozásának 3-5 százalékában már húst is evett, ami azért volt fontos, mivel csak növénnyel nehezebb volt túlélni, fejlődni, szaporodni. Vadászni viszont igazán hatékonyan közösségben tudott – emiatt még jobban kellett kommunikálnia. A kommunikáció, és az agynak szükséges fehérje (ami az elejtett vadból származott) együtt agyfejlődést hozott magával. Viszont a fogazata nem igazán volt alkalmas a klasszikus ragadozó életmódra: ezért a kezdetleges ember eszközökkel pótolta a hiányzó ragadozófogazatot: csontból, kőből gyártott baltát, késeket – és elkezdte használni a tüzet arra, hogy a húst „előpuhítsa”.
Élelemszerzés – közösségi evés
Míg a vadászó csimpánzok rögtön, ott helyben, nyersen megették az állatot, addig az előember hazavitte a préda egy részét. Haza, oda, ahol olyanok voltak, akik nem vettek részt a vadászaton. Nem vettek részt rajta, mégis kaptak a húsból – és ez ünnep volt. Megosztották a zsákmányt a horda többi tagjával, ez pedig már humánspecifikus magatartás. Az „ételosztás-ünnep” tehát egy evolúciós maradvány, a közös étkezéssel járó jó érzés, a zsákmány elfogyasztásának szertartása megmaradt évezredeken keresztül. A mai napig is minden ünnepünkhöz tartozik közös étkezés. A születés, házasság, halál, az évfordulók, a vallási ünnepek mind-mind közös étkezéssel járnak együtt.
Éhező ősemberek – kövér női ideálok
A sikeres vadászatból tehát húsünnep lett – mondta dr. Forgács Attila – és az étel megszerzésének, az evés lehetőségének ünneplése genetikailag megmaradt a következő évezredekben is – ha vendéget fogadunk, étellel, itallal kínáljuk, megosztjuk vele, ami a kamránkban van. Az evés, a mögötte húzódó biztonság és ünnep kifejezése annyira erős, hogy sok kultúrában erején felül is sütött-főzött a vendéglátó, hogy az eseményhez méltó legyen a terített asztal. Még a mai napig is, most, a jeles ünnepeinknél is megfigyelhető, hogy sokkal több élelmiszert vásárolunk és fogyasztunk el, mint amennyire szükségünk lenne.
Az őskorban még a művészet is az ételszerzésről szól, a barlangrajzokon állatokat mutatnak és vadászatot. Illetve megjelenik szimbólumként, kicsi, faragott szobrokban a kövér nő, mint a termékenység jelképe. Viszont jó tudni: az őskorban a nők (és a férfiak sem) voltak kövérek, ez a vágyakozásukat mutatta. Kövérnek lenni azt jelentette, hogy az illető elég tartalékkal rendelkezik ahhoz, hogy hónapokig kihúzza táplálkozás nélkül, és még szaporodni is tud (nőknél: várandós lesz és gyermeket szül, akit táplál). Mivel akkoriban még a mai értelemben vett nyelv nem létezett, de vizuálisan már tudnak ábrázolni, ezért a szó előtti (preverbális) tartományt használták az üzenetek kifejezésére: a kövér nőt tartották ideálisnak, vágyottnak, azt formázták meg az elérhető módon, elérhető eszközökkel.
Az őskorban ugyanis valószínűleg gyakran megtörtént, hogy mivel egyre növekvő számú hordatagot kellett kiszolgálni, kifogyott a (hús)raktár, jött az éhínség – hosszútávon ismét alkalmazkodni kellett. Olyan ételt kellett találni, amelyik sokáig elállt – ez pedig a gabona lett. Azt viszont vetni kellett és aratni – nem lehetett mellőle elvándorolni. Ahol gabona lett, ott civilizáció alakult ki, és ez stabilizálta a társadalmi viszonyokat, továbbá a nyelv is fejlődésnek indult – idézte fel a történelmi folyamatot dr. Forgács Attila.
Úgy tűnik tehát, hogy az evésnek, élelemnek, a jó minőségű, nagy mennyiségű ételnek komoly hatása volt az emberré válásunkra – ez pedig rögzítette belénk az ételhez való viszonyunkat.
Embergyerek a méhben
Azt, hogy az evés, a szánk használata, szakszóval ingerlése milyen fontos örömforrás, azok a felvételek is bizonyítják, melyek a méhen belüli életet tudják megmutatni. Édesanyja méhében ringatózva már az 5 hónapos magzat is a szájába veszi az ujját. Nem enni akar (a tápanyagot a köldökzsinóron keresztül kapja), hanem ingerli a száját, tanulja, gyakorolja a szopó mozdulatokat. Ez a fajta öningerlés ősérzelem.
A szájingerlés, mint érzelemforrás minden örömöt felnagyít, minden bánatot és kínt enyhít – legalábbis ezt a taktikát vetik be a babák ösztönösen stresszhelyzetben. A szájingerlés egyik legkönnyebb és ráadásul legális módja az evés. Enni szabad, sőt gyerekként kötelező is, a szülő árgus szemekkel figyeli, hogy a gyermek elég gyakran és eleget eszik-e. És az evés egyben stresszoldó tevékenység is, legalábbis, sok gyermek kap vigasztalásul csokit, kakaót, cukorkát – aztán felnőttként ugyanezért eszik pótvacsorát, vagy nassolgat naphosszat.
A kövérség előny
Az őskorból tehát – genetikailag kódolva – az az üzenet maradt ránk, hogy az evés ünnep, a közös evés csapatösszetartó, az evés esély a túlélésre, a túlevés, az elhízás tartalékot képez, ami biztosítja az egyén (és így a genetikai lánc) fennmaradását. A szánk használatának vágya szintén ősi inger, valamivel el kell foglalni azt.
A kódolt program tehát: egyél, ha van mit, és legyen mindig személyes (testi) raktárod, amivel heteket is kihúzhatsz. Ezért az embereknek egy része (akikben erősebb ez a kód) – amint módja van rá – elhízik. Régebben ez azért nem volt olyan veszélyes, mert évszázadokig nem volt lehetőség komolyabb tartalékokat képezni, nem volt annyi felesleges élelmiszer, addig csak szeretett volna elhízni az ember, szeretett volna, de nem igazán tudott. (Egyébként irodalmi művekben is megfigyelhető, hogy kimondott vágy, hogy valaki elhízott legyen, mert az azt jelentette, hogy az illetőnek „van mit a tejbe aprítania”.)
Egészen az 1960-as évekig nem volt komoly probléma az elhízás, csak elvétve voltak elhízott emberek (a nagyon gazdagok). A 60-as évek végén azonban az általános néprétegek is egyre jobban éltek, legalábbis élelmiszerből már volt elég, ezért náluk is elkezdődött az elhízás, olyannyira, hogy az első magyar könyv (egy orvos tollából) az elhízásról 1969-ben már megjelent. Apropója: a ruhaipari szövetkezetnek egyre nagyobb méretű ruhákat kellett előállítania, mert azt vették, az fogyott jobban a boltokban!
Miért kezdtünk hízni?
A 60-as években kezdtek megjelenni a kényelmi eszközök: 1963-tól minden településen volt már áram, és amit elsőként megvesznek, az a hűtőszekrény. Mostantól mindenhol, mindenkihez karnyújtásnyira került az étel, a nap bármely szakában, akár éjjel is lehet jóízűen falatozni, nem kell az udvaron tyúkot kergetni, kopasztani, sütni – minden ott van készen. Egyre több a kényelmi étel is – nem romlik, gyorsan megvan (nem mellesleg gyakran jó zsíros és cukros).
Egyre több autót vesznek, az emberek, a gyaloglás, kerékpározás helyett autóval teszik meg a távolságokat, csökken a mozgásban töltött idő. A televízió ezt fokozza: a mozgásban gazdag szabadidő helyett az ember beül a tévé elé.1968-ban a cukros üdítők is hódító útjukra indultak – fokozva az észrevétlen kalóriabevitelt.
Az emberiség elkezdett hízni – egészen addig, míg nagyjából a 90-es években tudatosodni kezdett az orvosokban, hogy az elhízás komoly betegségek kockázata lett. Nos, azóta él bennünk a vágy a lefogyásra, amennyiben mi magunk is a hízásra hajlamos csoport tagjai közé tartozunk – miközben ugyanígy él bennünk az őskorból kódolt genetikai program, hogy tartalékoljunk, mert az szükséges a túléléshez.
Mindez nem nyújt felmentést a kövéreknek, de magyarázatul szolgálhat arra, hogy miért nem könnyű megszabadulni a többletsúlytól. Ez a cikk tehát nem mentegeti az életmódváltást elutasító embereket – csupán dr. Forgács Attila Az evés lélektana című könyvének információi alapján segít megértetni az eleve karcsú emberekkel, hogy a háttérben komoly erők munkálkodnak, melyek ellene hatnak a tudatos fogyni vágyásunknak.
Kéky Kira
