Belefáradtunk, szinte kivétel nélkül. Érthető, hiszen mentálisan nagyon megterhelő naponta szembesülni a lehetőséggel, vagy mondhatnánk úgy kockázattal, hogy elkapjuk, és ha azt dobta ki a gép nekünk, akkor súlyos tünetekkel szenvedjük meg a fertőzést. És akkor még kérdéses, hogy sikerül-e legyőzni a vírust, vagy egy adat leszünk a halálozási listán. A félelem, vagy legalábbis az állandósult stressz persze rosszat tesz nekünk – minden szempontból.
Nem kell ahhoz pesszimistának lenni, hogy tartsunk a betegségtől, attól, hogy rosszul jövünk ki belőle, hogy utána hónapokig tartó post-COVID szindrómával küzdjünk. Nem csupán magunkat féltjük, de a szeretteinket is – ez pedig állandósuló stresszhelyzetet, szorongást okoz. Olyan tevékenységeket nem merünk felszabadultan, természetesen megélni, mint a vásárlás, tömegközlekedés, ügyek intézése, mert mindez – a megfertőződés esélye okán – most komoly stresszforrássá vált.
Ha ez nem lenne elég (elég lenne!), akkor második problémaként asz elszigetelődés jelentkezett. A járvány visszaszorítása érdekében kijárási tilalmat vezettek be (a fiatalok éjjeli bulizásait visszaszorítandó), a fizikai távolságtartás miatt elmaradtak a kézfogások, ölelések és puszik, az otthoni munkavégzés (ahol ez lehetséges) a négy fal közé szorította a munkavállalókat, akik bár élvezhették a pizsamában „munkába járást”, de a kulturális és szabadidős tevékenységek korlátozása miatt teljesen beszorultak egy kisebb, unalmasabb és egysíkú tevékenységekre alkalmas térbe. Ez a szociális és fizikai elszigeteltség komoly érzelmi megterhelést jelentett. És akkor még nem is beszéltünk azokról, akiknek a munkája került veszélybe a járvány miatt, vagy ahol súlyos kimenetelű lett a betegség, esetleg a családtagok közül valaki bele is halt a COVID-ba.
Segítség kell
Nem csoda, hogy – ahogyan olvastam – megnőtt az igény a pszichológiai ellátásra, hiszen ez a helyzet felerősíti a szorongásos és depressziós tüneteket, vagy épp most hívja elő őket – különösen az arra egyébként is érzékenyek körében. Megnőtt a függőségben élők szerhasználata – a Facebookon csak viccesen emlegetett esti, otthoni iszogatás, nyugtatószedés, a dohányzás, az evési függőségek, de még az online térhez köthető függőségek (videójátékok, online szerencsejáték, online pornográf tartalmak) fogyasztása is.
Idén már érezhetően megnőtt az úgynevezett poszttraumás stressz-szindróma, ami jelen esetben az egyén saját betegségének megélése (túlélése) vagy szerettei súlyos, krónikus betegsége, rosszabb esetben halála idézhet elő. Ezen kívül személyes érintettség híján, tragédiák láttán is jelentkezhet – például egészségügyi dolgozókban, akik nap mint nap szembesültek a járvány okozta halálozással. Ez az állapot évekig terhelheti az érintett közérzetét, mentális egészségét, megoldása érdekében pszichoterápiára van szükség.
Pandémiás fáradtság
Az ember társas természetű lény, a mostani izoláció mégis változó arányban visel meg minket. Egyrészt életkor szerint is máskép reagálunk a helyzetre: a kisgyerekek számára még természetes, hogy sokat vannak otthon a szüleikkel. A kamaszoknál (hacsak nem introvertáltak), akkor a társas kapcsolatok hiánya komoly érzelmi problémává alakulhat. A felnőtteknél – attól függően, hogy home office-ra váltottak-e és egyébként mennyire voltak jövő-menősek – változó mértékben jelentkezhet a társas izoláció miatti lelki teher.
És már nem lelkesít minket szinte semmi – még a legoptimistábbak sem érzik azt, hogy a közeljövőben visszakapjuk a régi életünket.
„Amióta a vírus megjelent Európában, az állampolgárok óriási áldozatokat hoztak a járvány megfékezéséért. Rendkívül nagy árat fizettünk érte, mindannyian kimerültünk, függetlenül attól, hol élünk vagy mivel foglalkozunk. Ilyen körülmények között természetes, hogy apátia, demotiváltság jellemzi a hangulatunkat. Bár a pandémiás fáradtságot különböző módokon lehet mérni, és az eredmények országonként változnak, becsléseink szerint az emberek 60 százalékánál már tapasztalható – mondta már tavaly ősszel Hans Henri Kluge, a WHO regionális irodájának az igazgatója. A helyzet pedig azóta csak rosszabb lett! A dolgozók – munkakörtől függetlenül – kimerültségről panaszkodnak, rosszabb a hatékonyság, gyakrabban fordul elő, hogy a feladatokat tologatják, halogatják, passzivitásba vonulnak.
A gyerekeket sem kíméli
A bizonytalanságot a gyerekek is nagyon rosszul kezelik, és a negatív hírek rájuk is hatással vannak – mint ahogyan a szüleik viselkedése, a szüleik által közvetített érzelmek is. Ha a szülő retteg, akkor a gyerek szorong. Ha a szülő aggódik, akkor a gyereknek pszichoszomatikus tünetei lehetnek.
A nyugalom, a családon belüli egyensúly (ha volt) felborult, a járvány okozta pszichés teher rányomja a bélyegét az együttlétre, a közös tevékenységekre, minden annak rendelődik alá, hogy mit szabad és mit nem tanácsos csinálni.
A fiataloknak meg kellett küzdeniük a járvány keltette szorongással, a karantén miatti bezártsággal, meg kellett birkózniuk a távoktatásra való átállással (ami az iskolától függően volt sikeres vagy épp majdnem reménytelen), és meg kellett tanulniuk elviselni, hogy az eddig általuk ismert világot relatív káosz uralja.
A betegség és a halál (pláne, ha közelebbi környezetben fordult elő) sokkal közelebb került a gyerekek mindennapi életéhez! Mivel az ők (életkoruk miatt) még kevés tapasztalatot halmoztak fel és híján vannak a távolabbra látás képességének, így a felnőtteknél is kiszolgáltatottabbaknak érzik magukat, amikor a közelben arat a halál.
Mit tegyünk?
A gyerekek szorongását az csökkenti, ha életükben vannak biztos támpontok: az őket körülvevő felnőttek szeretete, odafigyelése és gondoskodása. Segíthet ezen kívül a napi rutin betartása, a lehetőségek rugalmas és kreatív kihasználása, a sok nevetés, humor és a gyermek szükséglete szerinti beszélgetések.
A gyerekeknél – ha nem tudják kimozogni magukat – stressz esetén növekszik a belső feszültség. Ezért mindenképp ki kell használni a lehetőséget a sétára, játszótérre (a higiénés előírások betartásával), kirándulásra, sportra.
A kamaszoknál egy másik nagy probléma is megjelenik: a serdülő éppen azt a korszakát éli, amikor elkezdődik a leválás a családról – ehhez képest össze van zárva a szüleivel. Elkezdődne a saját személyiség, önálló entitás kialakítása, ehhez a tükör a saját korosztálya, tehát a kortárs-közösség – ugyanakkor épp tőlük van fizikailag elzárva. Szakértők szerint ez okozhat deviáns kilengéseket a tizenéveseknél, tehát féktelenséget vagy nagy érzelmi amplitúdót. Bár mostanában ismét lehetőség lesz a személyes találkozásokra, de fontos tudni, hogy a szülők úgy segíthetnek ebben a helyzetben, ha mindig elérhetők, de soha nem akaszkodnak a kamasz gyermekre.
A járvány tehát – ahogyan látjuk – számos kihívás elé állít minket egészségügyi és mentális egészségünk terén is, és még évek telhetnek el, mire minden problémát átlátunk és megoldunk.
Kéky Kira
