Nagymamámnál lenni csodálatos vakációzás volt, hiszen a panellakás 3. emeletéről belecsöppentem egy klasszikus, vályogból épített parasztházba, ahol hátul kert volt, a vécé pedig az udvarban – igen, az a klasszikus budi. Minden kényelmetlenség ellenére imádtam ott lenni – mert nagymamám szeretete szinte kézzelfogható volt.
A csibéket simogattam, a nagyobb tyúkokat etettem, ha találtam tojást, bevittem nagyinak. A ház mellett sárgabarackfa állt, rajta tanultam meg fára mászni. Amikor érett a barack, minden nap felmásztam, hogy teleegyem magam. Nagyinál lenni időtlen boldogság volt – és láttam rajta, hogy ő is élvezi az együtt töltött napokat, nyáron pedig heteket.
Műszerekkel is kimutatható a szeretet a nagyszülők részéről
Amerikai vizsgálatok igazolták, hogy a két generáció közötti kötődés látható az agyban, amikor azt MRI-vel vizsgálják.
Ötven nagymama vállalta, hogy miközben a saját unokáikról néznek fotókat, az MRI pásztázza az agyukat és megmutatja, hol a legnagyobb az aktivitás. Kontrollként szintén képeket néztek – ám azon ismeretlen gyermekek és felnőttek voltak.
Mit láttak a nagymamák agyában?
Amikor az unokájukat látták, rá gondoltak, akkor agyukban aktivizálódott az empátiáért felelős rész. Tehát a nagymamák erősebb érzelmi választ adtak, amikor az unokáikat látják. Persze idegen gyerekek látása közben is aktivizálódott ez az agyi terület, csakhogy jóval kisebb mértékben. A kutatók úgy fogalmaztak, hogy a nagyszülők rendkívül fogékonynak bizonyultak az unokájuk érzéseire: a gyermeki örömnél a nagyik is boldogok lettek, ha az unokájuk sírva fakadt, akkor pedig a gyermek szomorúságát és fájdalmát érezték maguk is – és mindez látható volt az agyi folyamatokban is.
Emlékek, amelyek örökre összekötnek
Nagyi konyhája volt az egyik legjobb hely a világon. A sparhelt titokzatosan furcsa ajtajai, tűztere, fenn a kisebb-nagyobb fazekakban fővő ételek illata: varázslatos volt és megunhatatlan. Imádtam nézni, amikor varrt a régi, pedálos varrógépen, nem csupán az elszakadt ágyneműt foltozta és a régi ruhákat alakította rám, hanem rengeteg aprócska babaruhát is varrt nekem, hogy a babáimat folyton átöltöztethessem! A hálószoba pedig tele volt titkokkal: a hatalmas szekrények damaszt abroszokat, gyönyörű függönyöket, ismeretlen célokra való ruhadarabok rejtőztek benne. A fiókokban megsárgult levélpapír, kicsi imádságoskönyv, rózsafüzér és sok-sok gyönyörű gomb volt. Akárhányszor újra és újra kinyitogattam a fiókokat, mindig volt valami, ami lekötötte a figyelmemet.
A nagymama-hipotézis
Kutatók szerint a nagymamaság is szerepet játszhat abban, hogy a nők tovább élnek, mint a férfiak. Már évtizedekkel ezelőtt is felmerült az a lehetőség, hogy evolúciós szempontból a nagymamákra szükség van, egyrészt az unokára való vigyázásban, másrészt a régi tudás, bölcsesség, szülői minta átadásában. Pláne, mert a 20. század elejéig általános volt, hogy az idős nők már abbahagyták az aktív munkát – ha egyáltalán dolgoztak, és nem háztartásbeliek voltak – és a mainál sokkal gyakrabban élt együtt három generáció, így a nagymamák óriási segítségnek bizonyultak.
Anyának lenni más, mint nagyinak
Bár ma már az idősebb generáció is jelen marad a munkaerőpiacon, és ha mégsem, akkor is számos időtöltése lehet, nem csupán a gyermekgondozásban nyújtott segítség, de a kutatások szerint az unokák éltetik a nagymamákat. Az unoka jelenlétükben termelődő hormonok, főleg a szeretetért és kötődésért felelős oxitocin jó hatással van a nagyszülőkre is. Stabilizálódik a vérnyomás, csökken a stressz. És hát a napi mozgás is biztosítva van, ha egy-két unoka kívánságait kell teljesíteni.
Az unokának mindent szabad
Nagymamám nagyon korán kelt, én viszont sokig lustálkodtam a hatalmas dunna alatt. Ha végre kedvem támadt felkelni, akkor csak kikiabáltam, hogy „nagyi!”, és ő már jött is. Bármit elkészített volna reggelire, ám leggyakrabban bundáskenyeret vagy tejbegrízt kértem.
Neki lehetett az ölébe bújni, lehetett ölelni őt – még akkor is, ha így csúszott a takarítás vagy a kerti munka. A környék is varázslatosabb volt, mint a panelházak rengetege, én pedig egyre bátrabban csatangoltam a környéken – de szigorúan mindig visszaértem, amikorra nagyival azt megbeszéltük.
Én ehettem süteményt ebéd helyett, kérés nélkül is sült az almás vagy meggyes pite, a hatlapos sütemény, aminek mindig én kóstoltam meg a krémjét a nagy tálból, hogy megmondjam: elég édes-e.
Nagyinál lehetett ugrálni az ágyon – ami otthon tilos volt, sokáig fennmaradni és tévézni együtt, mosatlanul enni a gyümölcsöt, lekvárt kanállal enni az üvegből és még sok minden mást.
Ez a szeretet nem automatikus!
Nagyszülőnek lenni kiváltság – nem pedig jog. Míg az édesanyához való kötődés rövid időn belül kialakul és jó esetben örök biztonságot sugároz, addig a nagyszülőknek ki kell érdemelniük egy kis lény bizalmát, szeretetét, ragaszkodását. A közös játék, a nagy mesélések, a lassú, ráérős séták és a nyitottság az új dolgok iránt – ez az a többi között, ami az unokát aztán elválaszthatatlanná teszi a nagyszüleitől. És ha ez sikerül, akkor az a nagyszülőnek, az unokának, és persze a szülőnek is nagyon jó.
Kéky Kira