Mit tudunk erről a bájos városról és környékéről? Azt például kevesen, hogy a Soproni Borvidék – amelyet ma a vörös borral kötünk össze – szőlőlankáin valamikor asztali fehér, sőt aszú „fejér” bort is termeltek, különösen a Fertő-tó partján. Arról csak nemrég hallottam, hogy ezt a hagyományt ma felelevenítik.
Ez a táj Magyarország 22 borvidéke közül a kisebbek közé tartozik, de nagyon érdekes történelmi és szakmai hagyományokkal bír. A soproni szőlősgazdák, a helyi német tájszólásban a Poncichterek (Bohnenzüchter – babtermelő), nevüket onnan kapták, hogy a szőlősorok között babot termeltek. A bab ugyanis nem árnyékolta be a szőlőt, a szüretet sem zavarta. Ebből a megtermelt babból készülnek ma is a jellegzetes helyi ételek.
Egy másik helyi érdekesség, hogy a szőlőskertekben ma is csak elvétve lehet pincéket találni. A gyakori háborúskodás miatt a gazdák biztonságosabbnak találták, ha a hegy levét a házaik alatti pincékben tárolják.
Ami újdonság hogy nem csak kiváló kékfrankosok teremnek itt, hanem meglepően magas minőségű fehérborok, valamint késői szüretelésű desszertborok is.
Évtizedekig arról volt nevezetes a hűség városa, hogy itt kezdődik a Nyugat. A magyar turisták nem mindig keresték fel a helyi nevezetességeket, hanem inkább készültek a mindig kalandokban gazdag határátlépésre.
Aztán, a rendszerváltás után ez a félsz kezdett elmúlni. Kellemes szállodák nyíltak, már a nyolcvanas években is, igaz, akkor főleg a külföldiek laktak itt. Ma csupa magyar szót hallani a családbarát Fagusban, amelyet gyönyörűen felújítottak. Sajnos, nagy kedvencem, a Hotel Lövér a rezsiberobbanás miatt bezárt, pedig ez volt itt „a” szálloda, évtizedeken keresztül.
A Tűztorony, a bájos régi házak, a kellemes városközpont, a maga hagyományos stílusú, apró üzleteivel egy kellemes, megnyugtató világ hangulatát idézi.
De a főszereplő ma is a bor. Ahogy az egyik ottani szakembertől hallottam, az elmúlt években felpezsdült az itteni borászati közösség, elindultak látványos kezdeményezések. Ezek közül az egyik a közösségi vinotéka létrehozása,
Egy szakkönyv úgy nevezte címében e régiót, hogy „különc” borvidék, és tényleg sok mindenben eltér, mondjuk az egritől. Sopronban erős a német közösség, amikor ott jártam legutóbb, a németségüket őrző asszonyok tipikus helyi étkekkel – babos rétessel, babsterccel vártak – bájos, autentikus dirndliben, amely Ausztriában és Németországban a 21. században nem múzeumi viselet, hanem a mindennapok öltözéke.
A Rejpál házban a helyi szőlősgazdák legjobbjai fogadnak, a borlovagok pedig elegáns lovagi egyenruhában köszöntik a vendéget. A régió 133 borászt tart számon, de szinte minden családnak van egy kis szőlőbirtoka a ház körül, vagy a város szélén. A Rejpál ház nem csak a borlovagok és a német, valamint horvát nemzetiségi közösség otthona: borkóstolóknak, versenyeknek és kulturális eseményeknek is helyszínt teremt.
Egyelőre még a belföldi turisták közül is kevesen tudják, hogy Sopron és környéke több napra elegendő élményt nyújt. A város önmagában festői, közel a Fertő-Hanság Nemzeti Park, pár lépés a határ, amelynek másik oldalán szintén kitűnő borászatok várják az érdeklődőket. Ma az ésszerű együttműködés a jellemző a két ország szomszédos régiói között, nem a konkurencia.
A jövőben az sem elképzelhetetlen, hogy Ausztria és Magyarország a határnál összefogjon, – a tó is erre ösztönöz – hogy közösen mutassa meg értékeit. Hiszen a táj, a klíma is hasonló, és most már jó lenne, ha a turisztikai érdek is közös lenne.
Bár a jelenlegi gazdasági helyzetben sajnos szálloda és étterem bezárásoktól kell tartani, a város látnivalói és a családi pincék a jövőben is szeretettel várják a vendégeket.