vasárnap, 2018. december 9., Natália

Vak vezet világtalant

Egy külföldi alapítvány bízott meg néhány éve azzal a feladattal, hogy az általa támogatott projekteket látogassam végig vidéken, és írjak beszámolót a különböző civil szervezetek által végzett munkáról. Ezek közé tartozott a székesfehérvári láthatatlan kiállítás is: a vakok helyi szervezete a budapesti kicsinyített mását valósította meg a városban. 

Láthatatlan kiállítás

Amikor megérkeztem, hárman fogadtak: két „látó" és egy vak szervező. Leültünk beszélgetni, eközben mindenkinek kiosztottam egy névjegykártyát. Már ettől zavarba jöttem, és gyorsan szóban is jeleztem a vak fiatalembernek, hogy elé is letettem egy kártyát. Nem szólt semmit, csak kedvesen mosolygott. A rövid bemutatkozás és a kiállítás előzményeinek felvázolása után vendéglátóim azt tanácsolták, szavak helyett „beszéljen" maga a tárlat, és udvariasan beinvitáltak egy előtérbe, majd becsukták utánam az ajtót. Már majdnem teljes sötétségben voltunk, ekkor megkérdezték, minden rendben van-e, mert bizony előfordul, hogy valaki már itt meggondolja magát, és nem megy tovább. Biztosítottam őket arról, hogy jól vagyok.

Nem féltem, inkább elbizonytalanodtam, hogy mi vár majd rám. Ahogy beléptünk a következő ajtón, az addig csendesen mosolygó, ám határozott vak fiatalember átvette a vezetést minden értelemben. Mint később kiderült, erre nagyon nagy szükségem volt.

Közben egészséges vendéglátóim elmaradtak mögöttünk, de nem igazán tudtam erre figyelni, csak arra, hová lépek. A kezemmel automatikusan kapaszkodót kerestem, és rögtön elértem a fiatalember karját, aki arra bíztatott, nyugodtan karoljak belé. Elsőként egy konyhába érkeztünk, ahol, mint mondta, hétköznapi használati tárgyakat tapogathatok ki. A szabad kezemet közben a konyhaszekrényre tette, amin találtam poharat, tányért, evőeszközöket, edényt. Majd felismertem a teáskannát, a kenyérpirítót, a kávéfőzőt.. Ezután egy szoba következett, fotellal, asztallal, ággyal. Eleinte a figyelmemet leginkább az vonta el, hogy nehogy elessek, beleütközzek valamibe, vagy leverjek valamit. A szobába érve azonban egyre inkább a tapintásra tudtam koncentrálni, vagyis arra, mi lehet ebben a helyiségben. Vezetőm még egy szobrot is a kezembe adott, hogy találjam ki, melyik lehet az. A sörnyitó formáról azonnal beugrott, hogy a Szabadság-szobor kicsinyített mását fogom a kezemben.

Egy másik teremben az utcát próbálták imitálni a kiállítás szervezői: Vigyázat, padka! – figyelmeztetett a vezetőm, majd autó dudáját hallottam, utána pedig azt a hangot, amit a gyalogosátkelőnél a jelzőlámpa ad, ha zöldre vált. Ezután egy park „következett": madarak csiripeltek, kavicsok csikorogtak a lábam alatt, biciklis közeledett, aki rám csengetett, önfeledten játszó gyerekek visongtak.

Közben a fiatalember magáról is mesélt: már vakon született, de a helyi alapítvány gyerekora óta módszeresen megtanította arra, hogyan igazodjon el a látókhoz igazított világban. Az utolsó állomás egy mini moziterem volt. Mire ideértünk, már olyan bensőségesen beszélgettünk kísérőmmel, mintha régóta ismernénk egymást. Leültünk a bársony fotelokba, és miközben Ray Charlest és Stevie Wondert hallgattunk, önfeledten zenéről beszélgettünk, akárcsak egy hétköznap este a barátaimmal.

Amikor kijöttünk, szükségem volt néhány percre, hogy magamhaz térjek.

Egy olyan világba „láthattam" bele, amiről eddig fogalmam sem volt, és olyan közel kerültem egy vak emberhez, ami „normális" körülmények között elképzelhetetlennek tűnik. Meleg kézfogással váltunk el, és láttam a mosolyán, hogy érzi, valamit sikerült megváltoztatnia bennem.

PM

Rovat: