szerda, 2019. július 17., Endre, Elek

A tüzes kerék felbőszülten rontott a rétre

Minden tűznek saját története van. Minden tűz születik és elhamvad egyszer. Aki gyújtja a tüzet, az életet ad és életet vesz el. Szent Iván éjszakáján pedig különös álmokból, szerelemből táplálkozik a varázslatos láng.

A tüzes kerék felbőszülten rontott a rétre

Alkonyodik a hatalmas kertben.

Lassan elhamvadnak a délután gyújtott tüzekben az ágak, már inkább fehér, mint vörös a hamu. Mindenki vár valamire, vár arra, hogy elkezdődjön. Egy szalmával bevont kerék sóhajtozik a fák takarásában, a szellő meg-meglebbenti rajta a zizegősre száradt fűszálakat. Néhányan csendesen üldögélnek a parázs mellett, nézve a szeszélyesen előbukkanó lángokat, nézve a szeszélyesen előbukkanó álmokat, nagyanyáink, nagyapáink álmait, régi történeteket...

Körös-körül a tarlón tüzek lobbantak. Fiatal legények kergetik a határban a szelet, csóválják az égő karikát, kiáltoznak fennhangon. A falu közepén lányok ringatták ünnepi szoknyáikat, miközben valami mélabús, szomorú dallamot zümmögtek. Aztán hangos énekszóba kezdtek, és körbeállták a máglyát, tudták, hogy hajnalig is kitartanak a dalok. A gyerekek friss növényeket és érett gyümölcsöket hajítottak a lángok közzé, hogy egészségesek maradjanak, a határban bő legyen a termés, és elkerülje a falut minden ártó szándék. A lobogó lángok pirosra festették az arcokat, a szikrák merészen törtek az ég felé, hogy aztán fekete pernyeként hulljanak a földre.

Végre sötét van. A kertben apró tüzek és pislákoló fáklyák adnak némi fényt. A lassan összeeső rakásra senki nem tesz fát; az arcukra dermedt idővel viaskodnak, akik körbe állják. Aztán hirtelen felfénylik a hatalmas tűzkerék. A lángok körbefutják és haragosan nyaldossák a szalmát, majd a száraz fát. Minden villanásuk egy jajkiáltás. A táncolók először észre sem vették a hatalmas, izzó szerkezetet, a döbbenet lassan futott végig az embereken. A férfiak kidüllesztett mellel fordultak szembe a lángoló szörnyeteggel, a legyőzhetetlenség ősi mozdulatai vibráltak a tekintetekben.

A tüzes kerék felbőszülten rontott a rétre. Szikrái beleharaptak az égbe, a pörgés nyomában ezer kis láng hajladozott a fűben. Futott a láng, futottak a lányok, asszonyok, fiúk és férfiak, futott talán maga a nyár is. Dobogtak a lábak, nem is a tűz elől futottak, inkább már kergették az izzó kereket. Aztán egyszer csak csend lett. A pár perccel ezelőtt még félelmetes tüzes kerék most a lángolástól kimerülten feküdt.

Még több ember gyűlt a tér közepén magasodó máglya köré. Megfeszültek a vállak, mintha valami láthatatlan kötél tartaná fogva őket, kis csoportok keringtek az égbolt felé törő groteszk, fekete csontváz körül. Még egy mozdulat, és máris felizzott a középre hordott, hatalmas Szent Iván éjszakai máglya. A tűzzel együtt kigyúltak az arcok is, hatalmas kör hintázott a lángoszlop körül, szoknyák lebbentek, vállak villantak az aranyló fényben. Por gomolygott a földön, és felhők gomolyogtak az égen, köztük pedig száz meg száz emberke táncolta ki a rontást, űzte messzire az árnyékokat, hívogatta a szerelmet, fogadkozott és ígérgetett.

Mindenki a tűzugrást várta.

Végre meggyújtották a hosszú farakást is. Már lángolt, de még senki nem mert ugrani, megigézve bámulták a több millió éves őselem varázslatait. Ahogy a sötétből fényt csiholt, ahogy a reszketésből melegséget, ahogy a félelemből ujjongó szabadságot. Aztán megmozdult valaki. Szoknyáját marokra fogva vágtatott le a kis dombon, és átrepült a hullámzó lángok fölött. Elszabadult a tömeg. Egyesével, párosával, csoportosan ugrották át a farakást, sikoltozó, hisztérikusan nevető emberek mutogattak a tűzbe. Az asszonyok összehajoltak, és kibeszélték a legények bajuszát, a lányok tartását, és összeboronálták a párokat, hogy aztán hangos szóval kiáltsák ki őket. A mátkák pirulva, a legények izzadó tenyérrel ugrották a Szent Iván-i tüzet, és kívánták, hogy örökké tartson a szerelem…

Mint valami rabul ejtett, vonagló kígyó, fénylettek a lángok az emberek szemében visszaverődve.

A körtánc közepén a nagy máglya összeroppant. Úgy sóhajtott, mint egy elfáradt öregember, aki tehetetlenül ül a szoba közepén, és nem érti, hirtelen miért olyan elérhetetlenül magas minden. A tűz betöltötte a rétet, fényével, hevével utánozta a nappalt, de az ég sötét volt, a hold elfogyott, és a csillagok vastag felhőtakaró mögé rejteztek. Ahová nem ért el a tüzek fénye, lágyan suttogott a sötét. Egymás arcának fényében fürödtek a szerelmesek, egymás melegét itták a virágzó bokrok alatt a párok.

A távolban egy fiú meggyújtotta a saját tüzét, és halkan énekelni kezdett.

Kéky Kira

Rovat: