szerda, 2018. október 17., Hedvig

Titokzatos Törökország

Sétálsz lefelé az isztambuli nagy bazárban. Lépten-nyomon megszólítanak – persze. A fejedben azonban még az előbb látott képek kavarognak. Az Aja Szofia monumentalitása. Oké, most mondták, hogy tízezer (!) munkás építette fel öt év alatt, de akkor is... Kérdések, kérdések, kérdések – pont mint a piramisoknál, vagy a hasonlóan nagy épületeknél. Vajon hogyan voltak képesek rá. Vajon sok áldozattal járt? Vajon miért kellett a bizánciaknak egy ekkora kupola és templom, amelyhez fogható méretű nem volt abban a korban? Az idő megrágta, átalakította. Az egykori keresztény templomból mecset lett, s elképesztő, varázslatos látvány a kultúrák keveredése. Mondhatnánk, hogy tönkretették, de valójában a jelenlegi állapotában inkább úgy tűnik, mintha ötvözték volna a vallásokat. Ahogy lemállott a fal, látszanak alatta a keresztény freskók, s a minaretek egyáltalán nem hatnak idegenül. Az emberben kavarognak a gondolatok, valami ilyesmit képzel el, amikor toleranciáról, elfogadásról beszél. Az Aja Szofia ma már múzeum – de annak az egyik legizgalmasabb. Az egyik árus hozzád lép, valami színes kendőt kínál. Kell a fenének, a fejedben legalább ennyire színes a kavalkád...

 

Tündérkémények. Valami különleges, meseszerű helyet képzelsz el, amikor ezt a szót hallod, de valójában holdbéli tájra érsz. A kalapos sziklák (magamban így nevezem őket) meredeken nyúlnak az ég felé, a tetejükön hatalmas szikla, mintha valóban egy mesebeli házikó teteje lenne. Kappadókia elképesztő. S nem csupán ezek miatt a sziklák miatt (amilyeneket a legjobb fantáziával megáldott hollywoodi rendező sem álmodhat), hanem a mészkőbe vájt templomok okán, amelyek teljesen szokatlanok az európai szem számára. Ha akarsz, a levegőből is nézheted Göremében a nemzeti parkot – reggelente hőlégballonok lepik el az eget, mert napfelkeltekor a legszebb a látvány. És ott vannak a föld alatti városok. Ha akarsz, vehetsz ott egy lakást. Persze, csak ha nincs klausztrofóbiád... Egyszer megnézni érdekes, de nem véletlen, hogy a hatalmas üvegablakok tért hódítottak. Kell a napfény. Na mondjuk a felszínen van belőle bőven, s ha elég barátságos vagy, nem kell sokat várnod, hogy meghívjanak egy barlanglakásba. Szerencséjük volt az ittenieknek ezekkel a puha sziklákkal, könnyű volt bele lakásokat vájni. 

 

Lelki béke. Csak ülsz ott, a folyó fölött, egy cölöpökön álló palló-félén, amelyen kábé kétszer kétméteres kis négyzetek vannak leválasztva. Középen alacsony asztalka, körben ülőpárnák, alattad sebesen rohan a folyó. Úgy érzed, hazaértél. Úgy érzed, ennél nagyobb béke nem is létezik. Talán csak az lehetne jobb, ha a lábad beleérne a hideg vízbe, hisz tombol a hőség. Ez a Dim cay folyó, amely fölött éttermeket, piknikhelyeket alakítottak ki. A folyó belefolyik a tengerbe, néhány kilométerre vagy a nyüzsgő Alanyától, most mégsem jut eszedbe a kikötőbeli vigalmi negyed (ahol úgy érzed, ez a város sohasem alszik), nem gondolsz a nemrég megvívott vízi csatára (a jeep-szafari résztvevőit szórakoztatják, s egyben óvják vele, mert ha vizes a ruhád, kevésbé kapsz hőgutát a nyitott terepjárókban), nem gondolsz a tengerpartra, mert a folyó legalább ugyanúgy elringat, s ha nem lenne még nyáron is ilyen pokoli meleg, tán az összes feszültséget kimosná belőled.

 

Hogy mi a legromantikusabb filmbéli jelenet? A barátnőim közül az egyik szerint az, amikor Robert Redford megmossa Meryl Streep haját a Távol Afrikától című filmben. Nos, Törökországban ez nem olyan nagy csoda, elég elmenni hozzá egy török fürdőbe (hamamba), s máris átélheted. Na jó, előtte „lenyúzzák” a bőröd felső rétegét, de hosszú távon az sem kellemetlen, csak átmenetileg szokatlan. De a végén a hajmosás... Na azért tényleg megéri. S ha már romantika: egy másik barátnőm szerint nincs annál megkapóbb, mint amikor beállsz egy vízesés alá. Nos, Törökországban ezt is számos helyen megteheted.

Szóval csak óvatosan azokkal a kívánságokkal...

 

Tóth Anita

Rovat: