szerda, 2018. szeptember 19., Vilhelmina

Testképtelenség

Kamasz lányom van. Talán nem is kell megindokolnom, hogy miért írok éppen erről. Ugyanis komolyan át kellett gondolnom, hogy akár tudattalanul is milyen üzeneteket közvetítek felé a női testről.

 

Testképtelenség

A női test mindenképpen szép. Ezt kell mondanom és ezt kellene hinnem nekem is. De ez néha legalább olyan lehetetlennek tűnik, mintha vadászgépet kellene vezetnem. De mivel egy anyának az a feladata, hogy a lányának jó példát mutasson, és a kérdéseire őszintén válaszoljon, ezért én minden körülmények között (hogy a Hippolyte-ból idézzek) tartottam magam az álláspontomhoz, miszerint a szépség több, mint egy csinos arc vagy karcsú test.

Amikor egészen pici volt, és én voltam az egyedüli nő, akit rendszeresen látott, akkor abszolút természetes volt, hogy „anya gyönyörű”. Számtalanszor mondta is nekem. Pedig akkor rajtam volt a szülés után legalább 10-15 kiló felesleg. Én tehát egyáltalán nem éreztem gyönyörűnek magam. Sőt! Sem szépnek, sem kívánatosnak, de még csak a társadalmi normák közé beilleszthetőnek sem. Ám úgy gondoltam, hogy a szülés után ez elfogadható. Elfogadható, de nem szerethető állapot. Ezért aztán valószínűleg akaratlanul is kommunikáltam a lányom felé, hogy bizony fogynom kellene. Mert anya nem néz ki jól. Anya kövér. Anya csúnya. Anya nyúzott. Anya nem megy emberek közé. Anyának nincs ideje arra, hogy szépen felöltözzön, és gyönyörűre sminkelje az arcát. Anya örül annak, hogy ha van olyan cipő, ami rájön a lábára (hiszen egy számmal nagyobb lett a lába terhessége alatt), anya annak is nagyon örül, hogy egyáltalán van olyan cucca, ami kényelmes. Pedig tulajdonképpen csupán egy fáradt, átlagos anya voltam, aki nem tartozott a szoptatás miatt lefogyók közé. De biz isten próbáltam vigyázni a számra! Mármint arra, hogy mi kommunikálok egy szem lányom felé. Szerettem volna, ha elfogadja, hogy a nő mindenképpen nő, függetlenül attól, hány kiló, és hogy a maga nemében jó néhány kiló túlsúllyal is lehet valaki csinos, vonzó, szerethető – ha ad magára. Tulajdonképpen mindez át is ment, nem panaszkodhatok. Látta, hogy az apukája szeret engem, ez volt számára a természetes. Ugyanakkor azt is elfogadta, amikor úgy döntöttem, hogy megszabadulok ettől a túlsúlytól – és a maga módján még segített is. Ha esetleg elcsábultam volna - mert megláttam a kezében valami finom sütit, csokit vagy fagylaltot - akkor kerekperec megtiltotta, hogy megkóstoljam. Azt mondta nekem: neked ezt most nem szabad. De sosem vágta hozzám, hogy kövér vagyok vagy „hogy nézel ki!”.

Szóval megpróbáltam megmutatni neki, hogy a női test nagyon-nagyon sokféle, változik a korral, az épp akkor betöltött feladatával, és természetes, hogy a terhesség és a szülés által bekövetkezett változásokat nem kell szégyellni – ám ha valakit zavar mindez, akkor nyugodtan tegyen ellene. Szánjon rá időt, energiát, akár pénzt is, és nyerje vissza várandósság előtti alakját. És arról is beszéltük, arra is látott példát, hogy valaki nagyon gyorsan újra vékony lett, és ez is természetes. Megértette, hogy nincs két egyforma nő. Szóval így éltünk mi. És akkor jött kortárshatás, és jött a média. Szerencsére tévét csak ritkán nézünk, akkor is nagyjátékfilmeket, meg nyomozós sorozatokat, ahol fiatalabb-idősebb okos nők oldanak meg mindenféle rejtélyes ügyet, szóval nem celebecskéken nőtt fel.

Mégis észrevettem, hogy foglalkoztatja a derékmérete, a combja vastagsága, a hasa domborulata. Kamaszlány, a tinik minden félelmével, bizonytalanságával és tetszeni vágyásával. És csak bízhatok benne, hogy elég erős alapot kapott, hogy képes legyen higgadtan, kritikusan szemlélni a klipekből, filmekből felé áramló nőképet. Hogy el tudja hinni: az csinált, mű, retusált és gyakran természetellenes. És az igazi nő Benne van. Illetve bennünk, az őt körülvevő nőkben, a családtagjaiban, tanáraiban, barátnői anyukájában. Akik gömbölyűbbek, vagy már ráncosodnak, esetleg nem a divatot követik, hanem a praktikumot, de kedvesek, bájosak, szerethetők és szeretettek is. Meg kell tanítani nekik, hogy észrevegyék minden nőben a szépet: a mosolyt, a nevető szemeket, a gyönyörű hajat, a kecses kezeket, a jól megválasztott ruhát – mindenkiben van valami tetszetős. Kaptam már rajta, hogy fogyni akart (pedig vékony), kaptam már rajta, hogy megpróbált nem enni. Ismeri az egészséges táplálkozás alapjait, ám könnyen elcsábul kakaós csigára, kekszre, forró csokira.

Szerencsére beszélgetünk az evészavarokról is, és hallotta már tőlem, hogy mivel jár, mennyire káros, veszélyes, akár halállal is végződhet például az anorexia, amikor az ember egyszerűen megvon magától minden táplálékot, éhezik. Az anorexia sajnos épp a mentális fejlődés legérzékenyebb szakaszában a leggyakoribb, a nővé válás alatt, ám mivel a nemi érés egyre korábbra tolódik, ezért akár 10-12 éveseknél is megjelenhet. A másik még gyakoribb étkezési zavar, a bulimia (mely önhánytatással vagy hashajtással végződő falásrohamokat jelent) inkább a serdülőkor vége felé jelenik meg, de megfigyelték már 13-14 éveseknél is.

Szóval nagyon kell figyelnünk, és nagyon nagy a felelősségünk. Beszélgetni kell – ez a legfontosabb. Abban az időablakban, amit a gyerek nyit meg, mert akkor épp hajlandó értelmes eszmecserét folytatni valamiről, ami érdekli, amiről véleménye van. Nincs könnyű dolgunk, mert egyrészt többségünket még úgy neveltek, hogy bizony zavarba jövünk ezektől a témáktól. Márpedig ha a gyerek látja, hogy nem szívesen beszélünk róla, akkor nem fog kérdezni. És persze azért is, mert szinte biztosan a számunkra legalkalmatlanabb időben jön elő a kérdéseivel: határidős munka, koncentrálást igénylő feladat végzése vagy csupán kedvenc sorozatunk nézése alatt.

És mégis: nincs mese, ha a gyerek most hajlandó befogadni, kérdezősködni, akkor most kell tennünk. Munka, távirányító félre – jöhet az őszinte beszélgetés. Örüljünk neki, ha él a lehetőséggel!

Kéky Kira

Rovat: