szombat, 2018. július 21., Dániel, Daniella

Találkozások

A fiú harminc alatti, a nő kábé egy tízessel idősebb – mindketten jól szituáltak, de az arcvonásaik kissé szétcsúsztak, később azt is megértem, miért. 

Találkozások

Mosolyogva beszélgetnek. A fiú erőlteti, hogy a lány üljön le, mert mégis, hogy néz ki, ha ő ül?! De aztán csak hagyja magát rábeszélni, így legalább nyugodtan megeheti a reggelijét.

Unalmas csütörtök délelőtt, a villamos tömve – nem a legjobb időpont a mélyenszántó diskurzusra, de végül is miért ne?! A fiú éppen azt taglalja, megpróbál lejönni a piáról. A pszichológusa azt mondta, nem megy egyik napról a másikra, ezért csökkenti a mennyiséget, de eltelnek úgy napok, hogy nem jut eredményre. Hallott valakiről, akit az édesanyja bezárt a szobájába, és addig nem engedte ki, amíg le nem szokott. Hiszi is, meg nem is. Inkább nem, mint igen egyébként – tapasztalatból beszél. A nő biztatja – mondja, neki is sikerült. Igaz, nem volt könnyű. De meg lehet csinálni. Csak akarni kell, de azt nagyon.

Elnézem őket. Hogy miért és milyen körülmények között csúsztak bele ebbe a sztoriba, azt hagyjuk is, hiszen utólag már úgysem fontos. A lényeg, hogy ez a fiú tényleg elszántnak tűnik. Ki akar mászni a gödörből, mert addig már eljutott, hogy ez a gödör egyre mélyül majd, míg végül már nem lehet majd látni a peremét. Kedves mosolya van, igaz, kissé elgyötört. Normál esetben az ember megijed ezektől a témáktól, hiszen annak idején, a Szomszédokban Lenke néni legfeljebb azt mesélte kiakadva Taki bácsinak, hogy ezek a mai fiatalok... Nem adják át a helyüket a buszon az időseknek. És hogy hová tart ez a világ, mi lesz a vége?!

Más időket élünk, más harcokat vívunk manapság. Bár szerencsére fogalmam sincs, milyen démonokkal kell szembenéznie és szembeszállnia a srácnak a hatos villamoson, őszintén remélem, ő nyer a végén. Úgy lenne igazságos.

Tóth Anita

 

Rovat: