szerda, 2018. szeptember 19., Vilhelmina

szabadidő

Vak vezet világtalant

Egy külföldi alapítvány bízott meg néhány éve azzal a feladattal, hogy az általa támogatott projekteket látogassam végig vidéken, és írjak beszámolót a különböző civil szervezetek által végzett munkáról. Ezek közé tartozott a székesfehérvári láthatatlan kiállítás is: a vakok helyi szervezete a budapesti kicsinyített mását valósította meg a városban. 

Otthon a Távol-Keleten

Kivételesen Adél hívta fel a lányokat, hogy találkozzanak. Hármójuk közül ő volt a legcsöndesebb, a legvisszahúzódóbb, ugyanakkor a legbefogadóbb is.  Juli és Zsófi sejtette, hogy fontos mondanivalója lehet, így bokros teendőik ellenére azonnal igent mondtak. A gimi óta ismerték egymást, és az évek múlásával csak erősödött a kapocs közöttük. Pedig látszólag nem sok mindenben hasonlítottak. 

Embert kutyájáról

Sohasem voltam az a típus, aki mindenáron háziállatot szeretett volna tartani. Természetesen én is ellágyulok egy kis állat láttán, szívesen játszom vele, de haza vinni? Az állattartásban elsősorban a problémát láttam: nem lehetek független, valaki folyamatosan befolyásolja az életemet, a napi tevékenységeimet, nem utazhatok el csak úgy, és egyáltalán, alkalmazkodnom kell, valaki folyamatosan „ugráltathat". Kitartó vagyok, ha szükséges, húzom az igát, ha muszáj, de a szabadidőmet senki ne befolyásolja. Szóval nem akartam kötelezettségeket. Ha nincs kedvem valamihez, hát akkor ne kelljen megtennem.

Ági néni

A szomszédokkal érdemes jóban lenni – hallottam sokszor a szüleimtől, akik vidéken élnek. Budapesten kicsit másképp kezeljük ezt a dolgot, sokan évekig laknak úgy – főként az albérletezők –, hogy semmit nem tudnak a mellettük lakókról.

Találkozások

A fiú harminc alatti, a nő kábé egy tízessel idősebb – mindketten jól szituáltak, de az arcvonásaik kissé szétcsúsztak, később azt is megértem, miért. 

Oldalak