csütörtök, 2019. február 21., Eleonóra

életmód

Önsorsrontás - csak finoman, amúgy nőiesen

„No, lássuk, Uramisten, mire megyünk ketten!” Mindig ez jut eszembe, amikor elveszítem a kontrollt magam felett, és – bár tudom, hogy nem kellene, hisz pukkadásig jóllaktam – mégis megkenem az újabb szelet vajaskenyeret vagy vágok egy darabot a tortából. De miért csináljuk ezt?

Biztos jó lesz még valamire!

Nem igaz, hogy már a 476. felsőt hajtogatom össze – és ezt sem vettem fel azóta, hogy megvettem. De mi legyen vele? Olyan szép színe van! Adjam el? Ki vesz használt ruhát? És ha igen, ki ad érte akár csak feleannyit, mint amennyibe kerül?

Jogunk van hisztisnek lenni és kiakadni – ugye?

Biztosan számtalanszor érezted már: legszívesebben kiabálni tudnál, törni és zúzni, toporzékolni, de nem lehet. Bár a kiabálás még csak-csak eltűrt jelenség, azt elnézik az embernek, „biztos nem bírta már”, de a tányértörés, toporzékolás nem felnőttnek való, megzavarja a rendet, a kialakult képet valakiről, összenéznek az ember háta mögött, hogy „hát milyen asszony az ilyen?” Mi való akkor nekünk? 

Három testvér, három történet

Eszter, Bori és Barbi mintha nem is tesvérek lettek volna. Külsőleg sem hasonlítottak egymásra, ami pedig a személyiségüket illeti, mintha nem egy anya és apa nevelte volna fel őket. Ennek ellenére kislány korukban még egyformán gondolkodtak arról, milyen lesz az életük, készen kapták a követendő mintát. A körülöttük élő felnőttek, a szüleik, rokonaik, a család barátai mind ugyanazt az utat járták be: huszonévesen házasságot kötöttek, majd nem sokkal később gyerekeket vállaltak, házat építettek, kocsit vettek. Kamaszkorukra sok minden megváltozott körülöttük. Tinédzserként szembesültek azzal, hogy nem csak egy járható út létezik: a szülők nem mindig maradnak együtt, a nők és a férfiak néha nem vágynak arra, hogy két-három gyereket neveljenek, sőt minden családban akad egy kalandozó, külön utakat járó nagynéni vagy nagybácsi. A „lehet másképp”-pel ekkor szembesültek, a hogyanra azonban egyelőre még nem tudták a választ.

A lélegzetgyilkos pollenhadsereg diadala

Itt ülök a számítógép előtt, annyira „dáthásan”, hogy csak a számon kapok levegőt. Nem, nem fáztam meg. Allergiás vagyok. Nincs mese: össze kell szednem az összes létező praktikát, amivel túlélhetem a következő 2-3 hetet, amíg a füvek virágzása miatt a szervezetem teljesen felesleges és kilátástalan harcot folytat az egyébként ártalmatlan pollenekkel szemben.

Oldalak