hétfő, 2018. október 15., Teréz

A szivárványhídon túl

Bevallom, mindig giccsesnek találtam kicsit a „szivárványhíd” kifejezést, hogy azon kelnek át az állataink, amikor „eljön az idejük”. Giccsesnek, de csak addig, míg az én szeretett kedvencem, a 16 éves cicám meg nem halt. Akkor rájöttem, hogy a szivárványhíd létezik – bennünk. Ez egyfajta vigasz. Vigasz, amire nekünk, gazdinak van szükségünk.

A szivárványhídon túl

Az állat – az én értelmezésemben – nem elpusztul, hanem meghal. Az házi kedvenc – az én értelmezésemben – nem egy lecserélhető valami, amitől meg lehet szabadulni, hanem családtag. Elvesztése, távozása ugyanolyan érzéseket vált ki belőlem (és családtagjaimból), mintha barátot, rokont veszítettünk volna el. Mindezt talán nem értheti az, aki nem tart a saját, privát életterében állatot, vagy akinek még fiatal, életerős állata van, és még nem kell belegondolnia, mi lesz, ha eljön az idő…

Mert az idő eljön. Még akkor is, ha próbájuk kicselezni, ha halasztásért könyörgünk, ha mindent megteszünk és megpróbáljuk megzsarolni a sorsot. Az ő életük mindig rövidebbre van szabva, mint a miénk.

Előre félni a gyásztól

A férjem sosem akart állatot. Ő úgy nőtt fel, hogy nem tartott, nem tarthatott állatot. Én viszont úgy nőttem fel, hogy volt cicánk (sőt aranyhörcsögünk és zebrapintyünk is a halaink mellett).

Amikor beleszerettem a férjembe és összeköltöztünk, majd megpróbáltam rávenni, hogy tartsunk cicát, akkor rögtön kimondta a legnagyobb félelmét: mi lesz, ha megszeretjük, aztán egyszer csak meghal? Ő ezt nem bírná elviselni. Értettem, megértettem őt, de azzal érveltem (sikeresen), hogy ne fosszuk meg magunkat évekig tartó boldogságtól azért, mert aztán egyszer véget ér. Hiszen ezen az elven semmit (például egy kapcsolatot) sem érdemes elkezdeni, mert nem látunk a jövőbe, nem láthatjuk, milyen vége lesz és mikor. Gondolkodott, és megértette, elfogadta. Így került hozzánk 15 évvel ezelőtt az akkor 1 éves Fáraó – és jó értelemben a rabszolgáivá tett minket. Rajongtunk érte, különleges cica volt küllemben és tulajdonságait nézve is.

Vele, tőle tanultuk meg, hogy milyen felelősséggel tartozni valakiért, milyen érzés alkalmazkodni egy kiszolgáltatottabb élőlény igényeihez, milyen kötelezettségeink vannak, ha már a családunk tagjává vált.

Megtanultuk, hogy aki állatot tart, annak nem csupán az etetéséről és a szeretgetéséről kell gondoskodnia, hanem a biztonságáról, az egészségéről is. Ez pedig költség, amit vállalni kell. Ám cserébe olyat kapunk, amit egyetlen kétlábú sem tud nyújtani: zsigeri ragaszkodást, szeretetet és feltétel nélküli bizalmat, a rossz napok és veszekedések nélküli gyengédséget – olyat, amit csak egy négylábú adhat embernek.

Állati orvosságok

Bár mostanában sokat foglalkoznak azzal, hogy miért jó kisállatot tartani, én mégis az elvesztéséről szeretnék írni. Jó, jó, azért csak felsorolom az együttlét hasznát is, már csak azért is, hogy itt legyen: mi mindent veszítünk el akkor, ha eleve kizárjuk, elutasítjuk az állattartás lehetőségét.

Számos vizsgálat bizonyította, hogy aki felelős gazdiként házikedvencet tart, az több szempontból is egészségesebb. (Persze nem kivétel nélkül, mert mindenki tud ellenpéldát is, de általában azért jellemzőbb.)

Elsősorban is csökkenti a stresszt, a magas vérnyomást és a lelki problémákat (depressziót, szorongást, gyermekeknél a tanulási nehézségeket), az agyvérzés és szívinfarktus esélyét.

Állandó testmozgásra késztet minket (persze ez leginkább a kutyára jellemző, de a macskával is kell játszani, az ő eledeléért is boltba kell menni), és segít barátokat szerezni, társas kapcsolatot kialakítani, kommunikálni. Még idősen, magányosan is: míg kisállatunk van, célja van az életünknek.

Működteti (állandó, egészséges tréningre készteti) az immunrendszert. És még számos más pozitív hatása van ránk. Szóval kisállatot tartani nagyon jó az egészségünk szempontjából is.

A mi életünkben Fáraó állandó pont volt, az esküvőnkön ő volt a "gyűrűhordozó". Jólnevelt, intelligens cica volt, még azok is szerették, akik egyébként nem rajongtak a bársonytalpúakért. Évekkel később még két cica költözött az életünkbe: Kobold és Áfonya. Tökéletes volt az összhang, hatalmas volt a szeretet a három exkandúr között, csodálatos fotók készültek az együtt alvásaikról, közös sziesztázásaikról.

Útra készülve…

De mi történik, ha a négylábú társunkat elveszítjük, ha átkel a szivárványhídon?

Gyászolunk. Vérmérséklettől, neveltetéstől, életkortól és a szeretett kisállat „közelségétől” függően, de mindenképp veszteséget élünk meg. Gyakran ugyanúgy átmegyünk a gyász fázisain, mintha embert veszítenénk el.

Előbb jön a tagadás („nem hiszem el!”), aztán a harag, majd az önostorozás következik (ha még ezt kipróbáltuk volna, ha észrevettük volna…), aztán a fájdalom, depresszió jöhet, végül az elfogadás.

Amikor Fáraó meghalt, akkor én és a férjem mindezeket átéltük. Fáraó beteg volt, napra pontosan 4 hete kezdte el kezelni az orvos, akivel napi kapcsolatban álltunk. Csonttá-bőrré fogyott a cicánk, magától nem evett néha napokig – kényszertápláltuk és a legfinomabb húsokból, halakból kínálgattuk, hogy egy-egy falatra rá tudjuk venni. Ezreket költöttünk roboráló szerekre, fájdalomcsillapítóra és mindenfélére, ami a közérzetét javíthatta. És ő jobban is lett: két hétig olyan ütemben habzsolt, hogy alig győztük adni neki az ételt. Infúziókat, gyógyszereket kapott, roboráló szereket és vitamint, speciális macskaeledelt, rengeteg törődést, gondoskodást, szeretet. Úgy éreztem, kizsaroltunk pár hónapot, akár egy-két évet is a sorstól, fejet hajt az akaratunk, elszántságunk előtt.

Nem készültem a halálára azon a pénteken.

Az a bizonyos péntek este

Szerda késő este rosszul lett, de akkor este a rosszullétet telefonos orvosi segítséggel megoldottuk, másnap jobban lett, a férjem otthon maradt vele, és péntekre bejelentkeztünk az orvosunkhoz. Én azt hittem, hogy csak rossz napja van, hogy csupán folyadékra van szüksége és egy kis erősítő injekcióra, gyógyszerre. Tudtuk, hogy tumor gyanú van, már három hete sejtettük a vérképből, de soha nem sikerült elcsípni magát a daganatot, nem láttuk sehol – így bíztunk benne, hogy mégsem ez a baj, a laborlelet talán egy másik, kezelhető betegséget jelez.

Amikor aznap este megmérte az orvos Fáraó hőmérsékletét, az a 36 fokot épp csak elérte, a hasában pedig valami nagy, oda nem illő dolgot tapogatott ki.

És ekkor Fáraó sírt, panaszosan nyávogott, vissza akart bújni a hordozójába.

Fáraó, aki előtte 15 éven át a legfegyelmezettebb páciens volt, aki soha nem karmolt, békésen tűrt minden szurit, vizsgálatot, az a Fáraó most 3 kiló alá fogyva sírt és menekülni akart az asztalról. Szívet tépő látvány volt, de én nem engedtem neki, hiszen arra készültünk, hogy segítsünk neki.

Utólag azt gondolom, hogy ekkor már komoly fájdalmai lehettek. Én fogtam le a röntgenhez – és ő végül megadóan tűrte, hogy oldalára fektessem és leszorítsam, miközben úgy csitítgattam, mint egy kisbabát. „Sssssss, Fáraó, nyugi, mindjárt végzünk, ssssssssssss, mindjárt megmondja a doktor bácsi, mit kell tenni, hogy jobban legyél!”

Az orvos az ultrahang, a röntgen értékelése és a tapogatás után szörnyű hírt közölt: az eddig rejtőzködő daganat agresszív növekedésbe kezdett, és nézzem meg, itt mozog a hasában. Lépdaganatnak gondolja. Lehet, hogy vérzik is belül. Mondta, hogy azonnal megműti, mert ha ez van, akkor a lépet ki tudja venni, lép nélkül lehet élni – ha viszont így hagyja, 3-4 alatt mindenképp meghal a cicánk.

A férjem hazarohant a lányomért, én ott maradtam, és Fáraó megkapta az altatót a műtéthez. Ott voltam vele, duruzsoltam neki, hogy minden rendben lesz. Majd ki kellett mennem, elkezdődött. Amikor 10 perccel később, az ígért befejezés előtt 20 perccel az orvos kijött a műtőből, azonnal láttam, hogy nagy baj van. Gyomordaganat. Nem műthető. Látta rajtam az orvos, hogy képtelen vagyok elfogadni, így bemehettem és megmutatta. Fáraó gyomrában egy macskafejnyi kemény daganat volt, összenőve a hasnyálmiriggyel. Eltávolítása az élettel összeegyeztethetetlen lett volna. Zokogtam. Azt tanácsolta, azt kérte tőlünk orvosként, hogy ne ébresszük fel az altatásból, mert erős fájdalmai lennének – ráadásul értelmetlenül: a gyógyulás, a jobbulás legkisebb esélye nélkül. Azt tanácsolta, hogy inkább hagyjuk elmenni most. Önzők lettünk volna, ha akkor megvárjuk, hogy magához térjen csak azért, hogy még lássuk ébren, hogy elbúcsúzhassunk tőle.

Persze így is elbúcsúztunk, az orvos összevarrta a sebet és kihozta Fáraót. A karomba vettem, és ringattam, miközben az addigra megérkező férjem és lányom velem zokogott. Búcsúztunk, simogattuk, bár Fáraó az altató hatása alatt nem sok mindent hallhatott, érezhetett ebből. Kapott az altatóból még egy adagot, hogy semmiképp ne érezze majd a halált, hogy mindenképp „nagyon mélyre menjen”, és akkor ott, a karomban tartva kapta meg azt az injekciót, ami végül leállította a szívét. A karjaimban ringatva, a könnyeinktől áztatva halt meg.

Vajon mit éreznek az állatok?

A másik két cicánk, Kobold és Áfonya, amikor hazavittük Fáraó soványra fogyott, de még meleg kis testét, megszagolgatták, és azonnal „levették”, felfogták, hogy a nagyfőnök, a család eddigi „uralkodója” már nem él.

Azon az estén annyi könnyem folyt, mint még soha. Túl váratlan volt minden, nem tudtam felkészülni erre a végre. Azt hittem, az orvostól úgy hozzuk vissza Fáraót, hogy jobban lesz.

Most is sírok

Most lesz két hete, hogy Fáraó elment. Hol vádolom magam és úgy érzem, másként is lehetett volna, talán megpróbálhattuk volna kivetetni a daganatot, hátha maradt volna annyi gyomra épen, hogy túléljen, vagy legalább várhattunk volna még egy pár napot, hátha jobban lett volna - hol beletörődve az elkerülhetetlenbe mélységes fájdalmat érzek. Segített, hogy megfestettem az arcképét, és megformáztam őt agyagból. Az alkotás segített „kigyúrni” magamból a fájdalmat.

És míg a szeretett ember elvesztésekor lehet, sőt illik is gyászolni, addig – legalábbis a mi kultúránkban – a kisállat, a házi kedvenc elveszése utáni fájdalmat olyan sokan nem értik meg. „Csak egy macska volt”, „majd lesz másik”, „szedd már össze magad, az élet megy tovább”, „mi lenne, ha embert vesztettél volna el” – hogy csak néhányat említsek az általában mondott (vagy sokszor ki nem mondott, csak gondolt) mondatok közül. Pedig a szeretett kisállat elvesztése után is jólesik az együttérzés!

„Nagyon sajnálom!”, „részvétem”, „együtt érzek veled”, „vigasztaljon, hogy neki már semmi nem fáj odaát” – ezek mind helyénvaló mondatok, ha valaki megosztja velünk a fájdalmát. Nekünk is jólesett.

Fáraót sokan szerették, rajongói köre volt, felgyógyulásáért sokan szurkoltak, távozásakor több százan fejezték ki együttérzésüket. Ez hihetetlenül sokat jelentett számunkra: minden együttérző szó, minden könnycsepp, minden szép emlék segített.

Azt kérem, azt kívánom, hogy mindenki legyen toleráns, mindenki legyen érző szívű, ha valaki a környezetéből ilyen tragédián megy keresztül. Fogadja el, hogy ezen nem lehet csak úgy „túllépni”, nem várható el, hogy az ember másnap úgy élje az életét, mintha mi sem történt volna. Hallgassa meg, mutasson részvétet – hiszen igazából csak mi, emberek vagyunk képesek gyászra, együttérzésre, segítségnyújtásra ebben a helyzetben.

Legyünk emberek, legyünk emberségesek ilyenkor is, ha egy kis állat kel ál a szivárványhídon…

Kéky Kira

Rovat: