hétfő, 2018. október 15., Teréz

Száguldó híradós

Szőke, elegáns hölgy ül a tévékamerák előtt, híreket mond – hiszek neki. Szőke, vidám anyuka sétál a kislányával a tavaszi napsütésben – olyan, mint bárki más, féltő, gondoskodó. Szőke lány egy batár versenyautó volánja mögött, harcos tekintetű, az adrenalintól kipirult. Csak néhány, Várkonyi Andrea arcai közül. Hogy a szép híradós sokoldalú, ahhoz kétség sem férhet.

Belgyógyászból tévés. Furcsa pályaív.

Kétségtelen – mosolyog.

Hogy történt?

Mindig is tévés akartam lenni. Hatévesen, az első iskolai évnyitómon már verset mondtam, szóval a szereplés a véremben volt. És akkor sem mondtam le róla, amikor már belgyógyászként dolgoztam – heti egyszer ugyanis beszélgetős műsort vezettem a szegedi tévénél. Jó iskola volt, és az ottani egyik műsorra figyeltek fel a TV2-nél.

Nehéz döntés lehetett felhagyni a gyógyítással. Mit szóltak a szüleid?

Anyuék mindig is a fő tanácsadóim voltak, de sohasem akadályoztak meg semmiben sem. És nem égettem fel minden hidat: zsebben volt két diploma, két nyelvvizsga, szóval úgy gondoltam, adhatok egy esélyt magamnak. És mindentől függetlenül sohasem felejtettem el orvosként gondolkodni, már csak azért sem, mert a szüleim köztiszteletben álló doktorok. De mit tagadjam? A híradózást is nagyon megszerettem.

Manapság a hírműsorokban sok a negatív töltetű beszámoló. Hogy bírod ezt lelkileg?

Vannak jó és rossz napok. De szeretném hinni, van tanulság abban, ha megmutatjuk, esetleg egy bűntényért milyen büntetést szabtak ki, talán van visszatartó ereje. Talán furcsa, de mióta Nóri megszületett, sokkal nehezebben viselem a gyerekekkel kapcsolatos rossz híreket: gyilkosságot, molesztálást, betegséget.

Nóri tehát sok mindent megváltoztatott.

Mindent.

Nem is volt kérdés, hogy róla nevezed el a csillagot, ami az „Év műsorvezetője” díj mellé járt?

Egy percig sem. És a lányom nagyon örült neki, ugyanis a szobája falán neki is van néhány, többek között kiraktuk a Göncölszekeret, úgyhogy értette a lényeget. Persze, annak talán még jobban örült, hogy felpróbálhatta a tűsarkú cipőmet, meg hogy látta anyát bálba menni.

És számodra? Számodra mit jelentett a díj?

Nagyon büszke vagyok rá. Már csak azért is, mert bár hírműsorvezetőként minden este ott ülünk a nézők szobájában, mert bár a Tények már nagyon régóta vezet a nézettségi versenyben, azért mi nem vagyunk bulvárszereplők, nem néznek ránk úgy, mint mondjuk egy show-műsor vezetőjére.

Mi a legfontosabb egy híradós számára?

A hitelesség. Hosszú-hosszú évekig tart ezt kivívni, hiszen nem tudod bizonygatni, hogy én aztán nagyon komolyan mondom, mondasz, vagy nem.

Fárasztó lehet a mindennapi versenyfutás az idővel. Mi az, ami pihentet?

Attól függ, mennyi mindent kell kipihenni... Az utazás például mindig kikapcsol. Bármikor, bárhova megyek...

Hány országban jártál már?

Nem számoltam, de gyűjtöm az élményeket rendületlenül.

Van, ahová nagyon vágysz?

Észak-Amerikában felfedeznék még néhány nagyvárost, mert arra még nemigen jártam. De végigmennék a legendás hatvanhatos úton is autóval – vagy mondjuk motorral.

És ha nem utazás?

Akkor időtöltés a szabadban a barátokkal, vagy a családdal. Ja, és nagyon szeretem a számítógépes játékokat, azok teljesen kikapcsolnak. Már gyerekkoromtól így van ez, a kvarcjátéknak is nagy barátja voltam, most pedig I Paden végzem az „agymosást”.

Hogy jön a képbe az autósport, a tereprali? Hiszen abban is egyre jobb vagy.

És hogy szeretem! Gondolkodtam is, miként ejthetett ennyire rabul. Mondjuk autót vezetni mindig is imádtam, a sebességet, a technikai sportokat is szeretem, a tereprali ráadásul nem arról szól, hogy állat módjára nyomod a gázt, hanem jóval többről. Van benne ügyesség, mázlifaktor és persze csapatmunka, hiszen ott ül melletted egy másik ember, jelesül Laklóth Ali, akivel együtt kell működni ahhoz, hogy előrejussatok.

Milyen érzés felborulni?

Érdekes. Bármilyen furcsa, a szerelőfiúk az első esésem előtt már mondogatták a műhelyben, hogy ideje lenne felborulni, mert akkor érezném meg igazán a határokat. Aztán amikor megtörtént… Nos, az első pillanatban nyilván ijesztő volt, de a másodikban már csak érdekes. Az öv úgy megtartott, hogy fejjel lefelé ugyanúgy ültünk az ülésben, mint amikor négy keréken voltunk, s gyakorlatilag egy karcolás sem esett rajtunk.

Mire tanított az autósport?

Arra, hogy ha odaállsz a rajthoz, nem lehet semmi más a fejedben – csak az autóra, a navigátorra, a pályára koncentrálhatsz. Ja, és még valamire: ha valami elmúlt, azon már nem kell gondolkodni, mert az újabb hibát eredményez. Ezt amúgy sokszor az életben sem ártana észben tartani.

Tóth Anita

Fotó: TV2

Rovat: