szerda, 2018. szeptember 19., Vilhelmina

Steak, mámor, tangó!

Kicsinyke építmények (kisebbek mint egy kutyaház), takarosan felépítve téglából, körülöttük virágok, piros szalagok, kendők mindenfelé, máshol üres vizes palackok, takaros rendbe rakva.

Steak, mámor, tangó!

Gauchito Gil legendája elevenedik meg Argentína útjain járva. A szent (az egyház nem ismerte el annak, de errefelé mindenki hisz benne) afféle Robin Hood-karakter volt, akit üldöztek a szerelméért, aki nem volt hajlandó a testvérháborúra, aki dezertált, s akit ezért üldöztek a rendőrök. Elfogták és elvágták a torkát. De mielőtt meghalt volna, azt mondta a rendőrnek, aki kivégezte, hogy a fia nagyon beteg, s csak akkor gyógyul meg, ha hozzá imádkozik. Tényleg így történt, a gyerek meggyógyult, Gauchito Gil pedig legendává vált. Halála napján (január 8.) Argentínában országszerte táncmulatságokat rendeznek, és hozzá imádkoznak a csodáért.

Apropó táncmulatság!

Buenos Airesben járva a San Telmo városrészt a világért se hagyják ki! Nemcsak azért, mert ez a város legöregebb kerülete, hanem azért is, mert a méltán népszerű főtéren nemcsak a legjobb argentin steak-et ízlelhetik meg, hanem az ebédjük/vacsorájuk elfogyasztása közben gyönyörködhetnek a tangótáncosok produkciójában is. A teret úgy kell elképzelni, hogy az éttermeket piros szőnyegek kötik össze egymással: ezeken mutatják be forró, lüktető táncukat a fiatalabb és idősebb párok, akik olyan átéléssel adják át magukat ennek a harmonikus, férfi dominanciára épülő, érzéki mozgásnak, hogy az ember azonnal tánciskolába akar menni, mert ezt át kell élnie. (Tudják: a tangó az a tánc, amely közben bármi megtörténhet férfi és nő között...) Közben persze árusok kínálják portékájukat, antik hatású étkészleteket, villákból, kanalakból féldrágakövekkel készült különleges ékszereket, s ha két utcával arrébb sétálunk, már ott is vagyunk a festők terén, ahol csodás képeket kapni, de csak sétálni és érdekes ott: bármikor összefuthatunk például egy Maradona-hasonmással, aki pocakosan, 10-es számú mezben üldögél, és bárkivel fényképezkedik – persze, némi apróért cserébe.

De visszatérve az utazásra!

A természet kedvelőinek feltétlenül át kell kelniük az Andokon – már ha Chilébe vágynak. Ellenkező esetben ugyanis tortúra az út – még ha gyönyörű tortúra is. Mi kipróbáltuk. Ahonnan elindultunk, ott meleg volt, néhány óra múltán azonban hósipkás hegyek vettek körül mindenfelől – folyamatosan haladtunk fölfelé. Érezte ezt a Toyotánk is – hetvennél többel nem volt hajlandó menni, és még így is eléggé nyöszörgött. De ahogy láttam, nem csak mi voltunk gondban. Előttünk egy platós terepjáró hátulján fiatal férfi és tízéves forma gyerek ücsörgött, takarók alatt. Nekik nem az emelkedő volt a legnagyobb bajuk, hanem hogy méterről méterre egyre hidegebbé vált az idő. Az itinerben azt olvastam: 1.5 km múlva következik az inkák hídja – s érdemes volt miatta tíz perc szünetet beiktatni, mert lenyűgöző látványt nyújtott. Persze, ma már nem használják, egyszerűen csak mutogatják – a cseppkőképződmények ráhajolnak a régi házak tetejére –, mint ahogy a hegyeiket is. Van egy parkoló, ahonnan fellátni egészen az Andok legmagasabb pontjára, az Aconcaguára (6959 méter). Hó borítja, és impozáns látványt nyújt. Persze, lefényképeztem, de jobban érdekelt a kőkerítéssel körülvett, furcsa temető, a nagy semmi kellős közepén – kiderült: az Andok áldozatainak nyugvóhelye. „Aki jobban szerette a hegyeket, mint ezt a világot…” – olvasható az egyik márványtáblán, amely egy 32 éves hegymászónak állít emléket... Brrr! Pedig eddig úgy éreztem, nagyon is barátságosak ezek a hatalmas, sziklás csúcsok. Túl sok a tábla, a kereszt – ezek az emberek azért haltak meg, mert valaminek a megszállottjai voltak. Nem csoda egyébként, ez az egész egyszerűen lenyűgöző.

A hegyi tó (sós vizű egyébként), amely 4000 méteres magasságban bukkan ki a sziklák közül egy fennsíkon, s a határátkelőhely, ameddig ha eljut az ember (Paso San Francisco több mint 4700 méteres magasságban van), már megérdemli, hogy átkelhessen. (Mondjuk a futást nem ajánlom, mert olyan ritka a levegő, hogy aki érzékeny az ilyesmire – és aki nem, az is – könnyen elszédülhet, ha gyorsabb tempóra kapcsol.) Körös körül pedig színes hegyek: pirosak, sárgák, zöldek, fehérek – az indiánok istenei sem álmodhattak szebb látványt ennél. Előttünk kanyarog az országút (először felfelé fut az aszfaltkígyó, majd egy idő után jól megérdemelt módon lefelé), és sehol egy ember, sehol egy falu – csak a hatalmas, magányos hegyek. 

 

Rovat: