csütörtök, 2018. augusztus 16., Ábrahám

Sok(k)!

Sokkot kaptam. Most nem tudom, hogy azért, mert a tél beköszöntével amúgy is gyengült az idegrendszerem, vagy öregszem, esetleg más van a háttérben, de a tény attól még tény.
Sétáltam az utcán (egyre korábban sötétedik, jegyeztem meg magamban...), amikor egyszer csak kigyúltak a fényfüzérek a fákon. Gyönyörűek amúgy, egyszerűen imádom ilyenkor a várost, ezúttal azonban a szívemhez kaptam: karácsony!
Félreértés ne essék, nem vagyok az a fajta, aki előszeretettel herótozza a szent ünnepet, én igenis szeretek karácsonykor hazamenni a kis falumba, hogy vérre menő pingpongmeccseket vívjak apukámmal, hogy sütit süssünk (immár sajnos édesanyám nélkül, de az ő receptje szerint), hogy sivalkodva rohanjunk a szánkóval az árokparton, és este dideregve elsétáljunk a templomba, a misére.
Szeretem nézni a gyerekek csillogó szemét (nemcsak akkor, amikor az ajándékokat bontogatják, hanem akkor is, amikor néhány nappal szenteste előtt huncutul indulnak felfedező túrára a lakásban), csak azt nem szeretem, amikor rám akarnak erőltetni valamit.
Egészen konkrétan a karácsonyt – október végén!
Már bocsánat, de hogy a fenébe öltöztessem ünneplőbe a szívemet, és tartsam úgy két teljes hónapon keresztül? Hát ebbe bárkinek a szíve belefásulna, elfáradna!
Értem én, hogy fogyasztói társadalom, meg el kell adni az árukat és ez két hónap alatt könnyebben megoldható, mint néhány hét alatt, de kikérem magamnak, hogy karácsonyi dalokat kelljen hallgatnom hatvan napon keresztül, mert mire eljönne az ideje, hogy valóban bekapcsoljam otthon a CD-lejátszót, már tele lesz a hócipőm az egésszel, és legszívesebben felvágnám az ereimet a Jingle bells hallatán.
Pedig én juszt is élvezni fogom a karácsonyt!
Még akkor is, ha mostantól folyamatosan az mp4-es lejátszóm fülhallgatója lóg majd ki a fülemből, miközben átsétálok egy bevásárlóközponton (Summer of ‘69, jejejeje, csak azért is!), még ha lépten-nyomon giccses karácsonyfákba botlom is mindenhol. Aztán amikor felülök a vonatra, szépen ünneplőbe öltöztetem a szívem, hogy mire néhány óra múltán hazaérek, már készen álljak a karácsonyra.
Aztán jöhet a fenyőfa, a mézes-gyömbéres keksz, a pingpongjátszmák, és igen, még a Jingle bells is...

Tóth Anita

Rovat: