szerda, 2018. december 12., Gabriella

Sámán, amulett és más csodák

A sámán rágyújt egy cigire, majd kokalevelet kezd el rágni, méghozzá ipari mennyiségben. Aztán egy csokor sárga, aprófejű virágon keresztül (a neve ruda) valami sárgás színű, citromlére emlékeztető folyadékot fúj a körülötte állókra (mágiára gyanakszom, mert senki sem lép hátra, tűri a képébe fröccsenő furcsa izét), végül füstöt fúj körbe, majd egy agyagedénykében meggyújt néhány levelet, ágat, madzagot, ezt-azt. A virágcsokrokat megforgatja a felszálló füstben, s amikor mindezzel megvan, jelzi, hogy készen áll.
De mire is?
Nyilván arra, hogy elűzze a gonoszt, hogy segítsen megtisztítani a lelket, hogy a földanyától (Pachamama) segítséget kérve áldást hozzon, védelmet kapjon a delikvens. Tradicionális sámánszertartás ez Peru sivatagos részén, amúgy Arequipától nem messze, és annak is csak kissé ijesztő, aki még életében nem vett részt ilyesmin. Összeszedem minden bátorságomat, odaállok az öreg elé (aki egyébként lehet, hogy nem is öreg, hanem a kortalan emberek nem túl népes táborát erősíti), ő a sárga virágokkal leszedi rólam a rontást, mindig a föld irányába csapkodva, majd mikor rájön, hogy spanyol tudásom hagy némi kívánnivalót maga után, azt mondja, csak a hangjára figyeljek. Figyelek – bár eléggé félelmetes. És amikor a virágot a szívem tájékán keresztbe téve fura hangot kiadva többször is belefúj a csokorba, megborzongok.
Azt mondják itt a lányok (egyébként nagyon kedvesek), ha beszélném a nyelvet, a kokacserje leveleiből a jövőmet is megmondaná a sámán – most először örülök egy kicsit, hogy van még mit fejlődnöm spanyolból. Fura viszont, hogy tényleg van hatása a hókuszpókusznak – mintha könnyebbnek érezném a lelkemet. Ha ez még nem volna elég a borzongásból, jön egy idős néni népviseletben, és a kezembe nyom egy kis piros bugyellárist (miután rám fújt valamit egy illatos üvegcséből), amelyben „seguro” bújik meg, vagyis jószerencse-amulett. A kis üvegfiolában mindenféle van, többek között apró kavicsok, huayruromagok, festett madzag, egy gyertya darabkája, kvarckristály, szerencsepatkó, no meg persze egy szentkép – utóbb csekkolom, mindegyiken másnak a képe, az enyémen speciel Jézus Krisztus... Elképesztő, milyen jól megfér az ő felfogásukban a kereszténység és a régi öregek hitvilága, az ősi istenek, a földanya, a babonák és még ki tudja mi minden keveredik itt ebben a varázslatos kultúrában. Lenyűgöző az egész, a tiszta tekintetű emberek, a színpompás ruhák, a hagyományok őrzése.
Az amulett amúgy, azt mondják szerencsét hoz, pénzt és gazdasági fellendülést, de segít a tanulásban, az üzletben, a kommunikációs képességek javításában is. Csak hinni kell benne. Mint abban is, hogy ha valamit nagyon szeretne az ember, akkor azt el is éri. Erre gondolok, amikor Piscóba menet a buszsofőr egyszer csak fékez. Már épp kezdem azt gondolni, hogy a mögöttem lévő sorban az orosz lány nem is ember, hanem egy törpe vízi-erőmű, amikor kiderül, most nem miatta fékezünk. Jobbra az út mellett kirakodóvásár (ez még nem hozna lázba), mellette pedig egy kilátó, kábé tizenöt méter magas.
Alatta pedig a rejtélyes Nazca-vonalak.
A kezet és a fát pillanthatjuk meg a kilátóból – elképesztő, hogy ezek a vonalak miként maradhattak fenn több mint 1500 évig, az embernek olyan érzése van, hogy ha odamegy és elsimítja őket, akkor örökre eltűnnek. Persze, senkinek sem jut eszébe a focipályánál is nagyobb méretű fát, kezet, kolibrit, feltekert farkú majmot bántani, hiszen tiszteletre méltó, hogy időszámításunk szerint 200 és 600 közt miként tudtak ilyen hatalmas, szabályos alakzatokat létrehozni repülő alkalmatosság nélkül.
S hogy mire használták őket?
Egyes vélemények szerint a nazca kultúra népének ez volt a csillagászati naptára, mások szerint a víz kultuszában játszottak szerepet. Utóbbit mondjuk nem csodálnám. Egy kis víz a sivatagban sosem jöhet rosszul!

Tóth Anita

Rovat: