szerda, 2019. augusztus 21., Sámuel, Hajna

Rendhagyó anyák napi köszöntés

Boldog anyák napját kívánok anyámnak és az anyámban terjedő ráknak. Mert ő és anyám egyek. Nő benne, nevelkedik, mint egy gyermek, csak épp olyan gyermek, aki végül az anyja halálát okozza. Hogy hova fog kifutni ez az írás, még nem tudom, hisz tele vagyon fájdalommal, indulattal, kétségbeeséssel. Csak azt sejtem, (illetve anyám mondja), hogy valószínűleg ez lesz az utolsó anyák napja, amikor a szokásos kis citromtortát és szál virágot eljuttatja hozzá a debreceni cukrászlány, akit minden évben megkérek erre. Mert anyám rákja mohó és nem sikerült kiműteni, többedjére sem.

Rendhagyó anyák napi köszöntés

Anyámnak lágyrész-szarkómája van. Egyelőre nincs áttét, de lesz, mivel a bokájában burjánzó daganat folyton visszatér, és az egyetlen, radikális megoldás az amputáció lenne. Csakhogy anyám 80 éves és nem hajlandó megengedni, hogy – ahogy ő mondja – nyomorék legyen belőle. Így is számos, vagy inkább számtalan betegség sújtja, nincs egy ép szerve sem, zárójelentései egy komplett szekrényt megtöltenek, napi 20-30 szem gyógyszert szed, egyik szemére már nem lát, de legalább ki tud botorkálni a kertbe, arrébb tenni az automata locsolófejet, kicsit gazolni és élvezni a friss levegőt, a napsütést, a virágok illatát. Tenni-venni a házban, ahol már 17 éve apám nélkül él – aki egyébként szintén rákban ment el, 60 évesen, friss nyugdíjasként, néhány nyomorúságos, kínzó hét alatt. És pár hónapja szintén rákban, a jelenlétünkben veszítette el a 16 éves cicáját, Sziszit is, akivel zsörtölődött, akivel megosztotta az ágyát, az ételét, a napjait. Együtt vittük elaltatni a törékeny kis testet, a férjem ásta ki a sírt. A rák ott ólálkodik mindenütt a közelünkben.

Azt mondja anyám, ha azt is elveszik tőle, hogy a saját lábán közlekedhessen, hogy ha bezárva marad a házban a négy fal között, önellátásra képtelenül, vegetálva, mint egy növény, akkor már nem lesz miért élnie – az pedig legalább ugyanolyan, mintha a rák viszi el, csak lassabb. És végül – mint tudjuk – úgyis a rák fogja elvinni, a nagyműtét is csak haladék lenne.

Meg is értem egyrészt, meg tiltakozom is a döntése ellen másrészt. Akaratos asszony, nem érdekli mások véleménye, rengeteg betegsége ellenére is képes volt bármit megvalósítani, amit igazán akart. Keményen megmondta az orvosoknak, hogy az amputációt nem engedi, más műtétbe belemegy, még akkor is, ha megint altatás nélkül – mert az általános állapota miatt félnek altatni őt –, helyi érzéstelenítéssel kell kivágni a daganatos húst és hetekig kell őt autóval hozni-vinni kötözésre, sebkezelésre. Ha nem lennének az utcában barátai, jóbarátai, akik minden nap benéznek, segítenek bevásárolni, hozni-vinni orvoshoz, füvet nyírni; ha nem lenne az orvos barátnője, akire mindig számíthat, akkor nem is tudom, eddig hogyan tudtuk volna menedzselni ezt a gonosz betegséget, ami már több mint 1 éve keseríti meg az életünket.

Szóval ott tartottam, hogy még nincs áttét, de előbb-utóbb lesz, állítólag csak idő kérdése, hogy mikor szóródik szét a rák.

Bele sem merek gondolni, mi lesz akkor. Olyan rossz általános állapotban van a számos betegsége miatt, hogy kemoterápia, sugárkezelés már szóba sem jöhet, egyébként sugárkezelést kapott az első műtét előtt, de ezen a ráktípuson nem segített. Eddig kétszer műtötték ki a daganatot a bokájából, plusz volt kisebb, bőrt helyreállító műtét is – de a pukli, ahogy anyám hívja – ragaszkodó típus, folyton újra nő.

Kavarognak a fejemben a gondolatok, érzelmek – nem tudom, mit tehetnék, nem tudom, mit kell mondanom annak a nőnek, aki a világra hozott és apámmal együtt felnevelt. Nem tudom, mit szeretne hallani, nem tudom, mi vár ránk. Mi vár rá.

Nem tudom, hogyan lehet erre felkészülni. Anyám őszinte, túlzottan is az, bántóan, kegyetlenül őszinte, és a diplomáciai érzékét elhagyta valahol valamelyik betegsége kialakulásakor, vagy a műtőasztalon, vagy apám temetésén. Sajátos véleménye van a világról, és nem egy könnyű természet, csak azok tudják szeretni, akik látják a néha szúrós szavak mögött a hatalmas orosz szívet. És a sok szomorúság mögött is felsejlő optimizmust, életerőt. De talán épp ez a keménysége, ereje segítette abban, hogy túlélte a leningrádi blokád alatt az éhezést, aztán a sors számos kegyetlen játékát, hazája, a szeretett Oroszország elhagyását a férje kedvéért, kiszakadást a saját családjából, a fiatalon kezdődő betegségeket, a csernobili katasztrófa után romló állapotát, a rengeteg műtétet, a fizikai és lelki fájdalmakat, a férje váratlan elveszítését. Sokszor győzött, sokszor menekült meg végzetes dolgoktól – de lám, az élet végül benyújtja a számlát.

Anyák napja jön. Talán az utolsó az édesanyámnak, akinek 46 éve azt mondták, nem kellene megszülnie engem, mert akár bele is halhat. Ha hallgat az őt féltő orvosokra, most nem köszönthetném. De ő akkor is makacs volt és vállalt engem.

Az utolsó anyák napja jön, talán az utolsó, annak a nőnek, akire már 30 éve azt mondták az orvosok, hogy annyira súlyos beteg, hogy igazából nem tudják megmondani, meddig élhet, lehet, hogy sokáig, de lehet, hogy csak keveset.

Az utolsó anyák napja jön, talán az utolsó annak a nőnek, aki az utolsó pillanatig ápolta a férjét, apámat, akiről soha nem gondolta volna senki, hogy valaha is beteg lesz.

Az utolsó anyák napja jön, talán az utolsó annak a 80 éves nőnek, aki vagy bölcs, vagy bolond, hogy nem kapaszkodik egy radikális amputációba, hogy kapjon még pár plusz hónapot itt a Földön a 80 éve mellé.

Én meg itt ülök egyedül a dolgozószobámban és nem tudom, hogy mit tegyek, mit tehetek azon kívül, hogy szeretem őt. És hogy küldöm neki most vasárnap is a citromtortát és a szál rózsát anyák napján. Talán most utoljára.

Kegyetlen dolog ez.

Boldog anyák napját!

„Hát úgy szeressétek, hogy bármikor meghalhat, hogy bármikor meghalhatok.”

 

Kéky Kira

Rovat: