szombat, 2018. szeptember 22., Móric

Palackba zárt világ - vörös és kék

„Az élet túl rövid ahhoz, hogy rossz bort igyunk...” – idézi Mario a klasszikust, s tölt egy pohárral. Előttünk fahordók (nagy örömömre felfedezek két Hongrie – Magyarország – feliratút is, csak hogy egy kicsit otthon érezzem magam), mögöttük tízezer literes, hatalmas fémtartályok – az egyik magán viseli a 2010-es pusztító földrengés nyomait, egészen konkrétan megrogyott egy kicsit. (Mario meséli, ez még jól járt, mert a legtöbb teljesen összedőlt, úgyhogy elfolyt vagy harmincezer liter bor, gyakorlatilag mellkasig ért a vörös nedű… De nem ez volt akkor a legnagyobb bajuk, hanem például az, hogy rendbe hozzák a házaikat.) A bor amúgy édes, fekete ribizli ízű, nem az itteni tipikus, de ez is a Maipo-völgyben készült, vagyis a leghíresebb chilei bortermő vidéken. Érdekesség egyébként, hogy a természetes határainak köszönhetően Chile az egyetlen olyan ország a világon, amelyben nem fordul elő a filoxéra, a szőlő gyökereit pusztító vész, így a szőlőföldeket a világörökség részének nyilvánították. S ezért nem lehet törvény által szigorúan szabályozva semmiféle élelmiszert behozni az országba, mert azok megfertőzhetik a szőlőt. Innen egyébként már látni a Cordillerák havas csúcsait, s általában a szőlőföldek közepén egy-egy udvarház áll – úgy, élnek itt a helyiek, ahogyan a dél-amerikai filmekben látjuk. Egymásba hajló fák vezetnek a házig, a kertben magnóliafák bontják kéttenyérnyi, fehér virágaikat, s a közlekedési eszköz: terepjáró. A csend és a béke beférkőzik az ember bőre alá, ettől a naptól kezdve akárhányszor chilei bort kóstolok, eszembe jut majd az ország...
Ez a palackba zárt világ.
S tudják mi a legszebb az egészben?
Hogy az egész háromnegyed órányi útra van a hatmillió lakosú, nyüzsgő fővárostól, Santiago de Chilétől. Tehát simán belefér, hogy nap közben az ember a felhőkarcolók közt sétál, dolgozik, étteremben eszik, fagyizik, vásárolgat, este pedig hazatér ebbe a békés idillbe.
Apropó, evés!
Santiagóban járva a világ minden kincséért se hagyják ki a Mercado Centralt, vagyis a központi piacot, amely kívülről úgy néz ki, mint egy vasútállomás a viktoriánus Angliából, ám belépve már az illatokból azonnal tudni lehet, hogy itt bizony nem vonatok járnak. Hatalmas halpiacról beszélünk, ahol ezerféle halat, kagylót, rákot kapni – s a legtöbb pulthoz étterem is tartozik, ahol a kiválasztott ételt meg is sütik. A középső téren vannak az elegánsabb éttermek, amelyek inkább a turistákat csalogatják (itt számítani kell a zenészekre, nagy kalapban, gitárokkal), a zegzugos piac-részen pedig a helyiek ebédelnek, akik átugranak a szomszédos irodaházakból. Ahol sok a helyi, oda kell bemenni… És itt nem sajnálják a hozzávalókat. Egy hideg és egy meleg előétellel simán jól lehet lakni, s akkor marad még hely a fagyinak, amely szintén isteni finom errefelé. A dulce de leche minden változatát jó szívvel ajánlom a karamell-íz kedvelőinek. Köze nincs ahhoz, amit mi itthon karamell fagyiként ismerünk, hanem annál mondjuk úgy tízszer jobb… De maradva még egy kicsit a Mercado Centralnál: mindenképp meg kell említenünk, hogy a körülbelül 60-70 étterem mellett (amelyek nyitva tartása a piacéhoz igazodik, vagyis már reggel hattól ehetünk itt besamel mártással összesütött haldarabkákat, vagy éppen kagylót, tintahalat), fűszereket és helyi különlegességeket árusító kis bódékat is találunk a piac épületén belül. Hozzájuthatunk például az inkább az Andok közelében népszerű koka-teához (amelyet a kokacserje leveléből készítenek, és arrafelé egyáltalán nem tiltott, tudják, hogy a magaslati betegség kezelhető vele, magaslat pedig van bőven), vagy éppen kötött poncsókat, faragott szobrokat. Bár ha kézműves termékekre vágynak, nem ez az a hely, amelyet keresnek. Hanem a kézműves piac, a Santo Dominico, ahol egy fél napot simán eltölthet az ember. A kicsinyke faluban sétálva ékszerboltot (nincs két egyforma) ugyanúgy találunk, mint az errefelé nagyon népszerű alpakaszőrből készült sapkákat, sálakat, pulóvereket, vagy kézműves gyerekjátékokat, illetve a különböző nyavalyákat gyógyító csodaköveket. Az ezüst ékszereket legfőképpen lapis lazulival díszítik, a sötétkék féldrágakő Chilén kívül csak Afganisztánban és Szibériában található meg, de a chileiek használják ki a legjobban a létezését. Nem csupán ékszereket készítenek belőle, hanem késnyelet, kiskanalat, mandzsettagombot, bármit, ami a sötétkék szín szerelmeseit megragadja. S ami Chile szerelmeseit megragadja…

Tóth Anita

Rovat: