szombat, 2018. február 24., Mátyás

Öt megálló

Bevallom, először arra gondoltam, odébb kéne ülnöm.

Néhány perc elteltével meg arra, vétek lett volna…

A négyes villamoson történt, munkába menet, vasárnap kora délután. Túrós batyut majszoltam, és nem javított a komfortérzetemen, hogy leültek mellém. Hajléktalanok voltak, a ruházatukból és a csomagjaikból kiderült.

A  férfi afféle vezéregyéniség, akiben mindenki megbízik, a középkorúnál valamivel idősebb nő pedig valaha biztosan jobb napokat látott. A fülében régi-régi fülbevaló (más ékszere nincs), úgy képzelem így utólag, az édesanyjától kaphatta, ez az egyetlen érték rajta, ezen még a nehéz időkben sem adott túl.

Az életükről és mások életéről beszéltek. A világ nagy dolgairól. A nő olyan választékosan fejezte ki magát, hogy leesett az állam. Régen feledett szavakat, kifejezéseket használt, amelyeket már csak a kis falumban hallok, s amelyek gyönyörűvé teszik ezt a nyelvet. Bármeddig el tudtam volna hallgatni (reméltem, most lassabban telik el az öt megálló, mint máskor), olyan okos volt, és olyan pozitívan szemlélte az életet. A férfi időről időre hümmögött vele szemben, látszott, ő is tiszteli. A kutyákról folyt a szó. Hogy jó lenne tartani egyet, mert az tényleg az ember legjobb barátja.

De a nő a fejét rázta. Nem, ez mégsem jó ötlet. Mert ami legutóbb volt a „családban”, az a husky-féle, na az remekül bírja a hideget. Na de az a kicsi, amiről most beszélnek... Hát az bizony törékenyebb. És ezt is figyelembe kell venni. Hogy bár most tavasz van, s az ember optimistán tekint a nyár, az ősz elé, csakhamar eljön a tél… És annak a cudar hidegnek magukat kitehetik, de kutyát… A kutyát, azt nem.

Mert akkor hogyan lehetnének a legjobb barátai…?

Tóth Anita

Rovat: