péntek, 2018. december 14., Szilárda

Önsorsrontás - csak finoman, amúgy nőiesen

„No, lássuk, Uramisten, mire megyünk ketten!” Mindig ez jut eszembe, amikor elveszítem a kontrollt magam felett, és – bár tudom, hogy nem kellene, hisz pukkadásig jóllaktam – mégis megkenem az újabb szelet vajaskenyeret vagy vágok egy darabot a tortából. De miért csináljuk ezt?

Önsorsrontás - csak finoman, amúgy nőiesen

Most már mindegy, ezt már elcsesztem. Oda a fogyókúrám, a mai esti tanulásom, az idő, hogy elvégezzem a munkám – ki-ki helyettesítse be azzal, amiben rendre elbukik.

Ugye jól gondolom, hogy elég sokan (akár az ismerőseink közül is), elég magas szinten űzik az önsorsrontást, szinte már-már tökélyre fejlesztik ezt?

De miért?

Tudjuk, de legalábbis érezzük, hogy az, amit éppen csinálunk, nem jó. Nagyon nem jó. Ez pont az, amit nem akarunk csinálni, amitől szabadulni szeretnénk, amit elkerülnénk. Mégis csináljuk. Mintha valami megállíthatatlan erőnek engedelmeskednénk. Nemet kellene mondanunk, mégsem tesszük. Néha olyan, mintha nem irányíthatnánk; máskor abszolút tudatosan, dacból, haragból, keserűségből vagy más negatív érzelmektől hajtva teljesen tudatosan tesszük, amit nem kellene. Mintha csak büntetnénk magunkat valami vélt vagy valós tettért, gondolatért, érzésért. Fegyelmezett ember vagyok – néha megdöbbentően az, máskor viszont, általában valami érzelmi kitörés hatására sodródom az árral, mint minden nő. Na jó, valószínűleg nem minden nő, hiszen hogyan is beszélhetnék a világ összes nője nevében. Maradjunk abban, hogy mint nagyon sok nő. Így már jó lesz, hisz lehet, hogy sokaknak sosincsenek ilyen problémáik, és őket bizony szívből irigylem.

Mi, nők kemények vagyunk. Képesek vagyunk gyermeket (ki)hordani a szívünk alatt, képesek vagyunk őt megszülni (vagy a csecsemő ellátása mellett felépülni a császáros műtétből), ha baj van, képletesen és valóságosan is hegyeket hordunk el és köveket dobálunk arrébb. Hihetetlen erő van bennünk, valami ősi, valami rejtett. Néha mégis oly esendők vagyunk. És szánalmasak, és gyengék és porban fetrengők. Mert jön egy rossz szó, a főnökünk igazságtalansága, a kamaszlányunk/fiunk lázadása, vagy csak a hormonjaink, és máris oda a pajzsunk, oda az erőnk. És mindenki ahhoz nyúl vigaszért, ami a szenvedélye. Vásárlás, evés, alkohol. Szex. Bezárkózás. Neked mi a menedék? Mi (az akár szégyellt) megnyugvás?

És főleg: miért vezeti le (egy pillanatra) a feszültségünket, ha megtesszük, amit nem lenne szabad? Mert persze csak addig jó, míg épp befejezzük (elszívjuk, megisszuk, megesszük, elköltjük…), amint a pillanat varázsa elmúlik, máris kettőzött erővel szakad a nyakunkba a bűntudat. Amit aztán vagy enyhítünk normálisan (mondjunk sírunk egyet vagy sétálunk vagy relaxálunk) vagy „lássuk, Uramisten, mire megyünk ketten!” elven ráteszünk még egy lapáttal és megduplázzuk bűneinket. Mint ahogy most én is, amikor kibontok egy újabb fehérjeszeletet, pedig tele vagyok. De valamiért frusztrált vagyok, haragszom – és most, éjfélkor képtelen vagyok sétálni menni vagy tekerni 20 perce a szobabiciklin. Az evés annyival egyszerűbb! Az az igazság, hogy magunk alakítjuk ki megküzdési stratégiáinkat, magunk, de számos nyomás hatására. Megtanuljuk a szüleinktől, a környezetünktől, hogy milyen módon lehet (le)reagálni egy stresszes szituációt, és aztán (esetleg kipróbálunk számos verziót), rátalálunk a magunkéra. És aztán egy-egy helyzetben ugyanazokat a válaszokat adjuk.

Sokan közülünk megszokják, hogy állandóan rossz döntéseket hoznak, és természetesnek veszik az ezért járó szenvedést is. Egyszerűen ragaszkodunk ezekhez a megszokásainkhoz, mert ez kényelmesebb, még ha rossz is. Félünk másik megküzdési stratégiát választani: alkohol, cigaretta, csokoládé helyett kipróbálni valami mást, valamit, ami egészségesebb – vagy legalább nem káros. De lányok, asszonyok, kedves olvasóim! Ne nyugodjunk bele az önsorsrontó sémák létezésébe! Vegyük tudomásul, hogy ha történtek is traumák a gyerekkorunkban, és ezek hatása napjainkig kísérhet minket, miattuk félelmeink, fóbiáink, bűntudatunk lehet, vagy el nem múló érzés, hogy bűnös vagyok, tehetségtelen vagyok, senki vagyok, úgysem szeretnek, ám ez nem jogosít fel minket arra, hogy mindent erre kenjünk rá és sebeinket nyalogatva mégis odatartsuk a másik arcunkat is, ha papunk egy (képletes vagy valóságos) pofont. Nem kell, hogy életünk végéig kísértsenek minket a múltbéli (rossz) döntéseink! Az első fontos lépés, hogy felismerjük a problémát – és felkészüljünk a második lépésre: tudatosan változtatni, akár egyedül, akár szakember segítségével. Ne engedjük, hogy gyermekeink ezt tanulják meg tőlünk! Törjük meg az önsorsrontás átkát!

Kéky Kira

Rovat: