szombat, 2018. november 17., Hortenzia, Gergő

Még élsz, de én már évekkel ezelőtt megsirattalak!

Gyászolni csak a halottainkat lehet – gondoltam sokáig. Mígnem egyszer rájöttem, hogy én magam is gyászolok élőt. Valakit már több mint 30 éve gyászolok. Pedig még él. 

Még élsz, de én már évekkel ezelőtt megsirattalak!

Elmúlt a Mindenszentek és a Halottak napja is, az én szívem mégis nehéz, csak sóhajtozok és tipródok. Mi a baj a gyásszal? Hisz csak vendégnek kellene lennie: jönnie, ha meghal a szerettünk, és aztán mennie, ahogy telnek a hónapok, évek – és évente november elején emlékeztetnie minket az elmúlásra. Ám az én gyászom itt ül a nyakamon. Miért? Hol rontottam el? Lehet valakit már előre gyászolni? Évtizedekkel előre? Elfogyhatnak majd a könnyek is, mire valóban bekövetkezik, amitől már évek, évtizedek óta retteg az ember?

Nem ismerem a halált, nem láttam még halott embert. Persze a tévében igen: igazán meghaltat és filmszerepben meghaltat is. De igazából nem láttam halott embert. Kicsi a családunk, az anyai nagyszülői ág több ezer kilométerre, több országhatáron túl élt és halt. Anyai nagyapámat sosem láttam: akkor halt meg, amikor anyám is még csak 5 éves volt. Apai nagyapámtól pedig elvált a nagyanyám: életemben talán egyszer láttam őt, de az arcára egyáltalán nem emlékszem. Akit nem nagyon láttam, nem nagyon ismertem, akivel szinte sosem beszéltem, azt hogyan gyászolhatom? Apai nagymamámat viszont gyászoltam. Gimnazista voltam, amikor meghalt. Kisgyerekként minden nyáron nála voltam több hetet – és a szobájában, éjjel, amikor hallottam a hortyogását, mindig attól féltem, hogy ha elhallgat, akkor azért hallgat el, mert meghalt. Rettegtem, és igyekeztem egyre kevesebbet ott aludni. Aztán nagyobbacska lettem, és már elvoltam otthon egyedül a nyári szünetben, a nagyihoz aludni már nem jártam, csak a szüleimmel hétvégenként.

Gimnazista voltam, mikor aztán nagyi meghalt. Kórházban. Rákos volt. Nem sok mindenre emlékszem abból az időből, sem a temetéséből. Ám a házra, a bútorokra, a tányérokra, a villákra, a lábasokra, a tűzhelyre, a nagy sárgabarackfára igen… Amikor gyászoltam, a házat is gyászoltam, és az ott töltött éveket is. Anyámat pedig még életében kezdtem gyászolni: 10 is alig lehettem, amikor azt mondta, hogy nem sok ideje van már hátra. 10 éves voltam – értik? Mit foghat fel egy 10 éves ebből? Hogy az anyja, aki a biztos pont az életében, nemsokára meghal? Elhagyja? Itt hagyja? Nem hiába lett akkoriban a kedvenc versem József Attilától a Kései sirató. Gyászoltam, előre. Nem értettem, hogy mi történik, csak azt értettem, hogy anyám, a szép, mosolygós, okos nő meg fog halni. Sírtam, hogy félárva leszek, hogy itt maradok apámmal, aki nem ért meg, túlfélt és megfojt a szeretetével.

De anyám nem halt meg. Sem akkor, sem egy év múlva, sem két év múlva. Aztán mikor már épp azt gondoltam volna, hogy az egészet csak rosszul értettem, biztos félreértettem, akkor megint mondta. És megint, és megint. Gyakran volt kórházban, mivel asztmás volt, meg más bajai is voltak, és többször előjött a téma, hogy neki már nincs sok hátra. Nem tudom, hogy miért mondta ezt, nem tudom, hogy az orvosok diagnosztizáltak rosszul vagy ő értette-e félre őket, esetleg a természetéből adódóan élte bele magát a legrosszabba… Mindenesetre gyászoltam őt előre, éveken át. Így éltem meg a gimnazista majd egyetemi éveimet is. Aztán apám váratlanul rákos lett és 3 hónap alatt elment.

Gyermekként határtalanul büszke voltam rá, dicsekedtem vele és úgy éreztem: az én papám több, jobb, okosabb a mások papájánál. Aztán ahogy teltek az évek megláttam egyes dolgokat, megtudtam történéseket, megtapasztaltam egyes tetteket, melyek elszomorítottak, elrémisztettek és eltávolítottak tőle. A benne való csalódás volt az első gyász. Számomra apám akkor halt meg először, bár fizikailag még 2 évtizedet élt a gyorsan, agresszíven jelentkező rákos betegségéig. Apám halála után anyám az emlékének élt. És él szinte a mai napig, már több mint 10 éve. Hogy hazatelefonál, hazamegy, a másikszobában van. Rendszeresen megrémít, ha arról beszél, hogy apám hívja őt, hogy érte jön, várja. Hogy most már aztán tényleg nem sok van neki hátra. Megrémít, és nem tudok mit kezdeni ezzel. És aztán az elme – talán védekezésképpen – szép lassan belefásul ebbe: túl a harmincadik ilyen éven már nem ijed meg, már nem hőköl, már nem tiltakozik.

Már nem hiszem a szavait. Már nem hiszem el. Hisz hányszor is mondta már, hogy ez lesz az utolsó éve, az utolsó karácsonya? Ötször? Tízszer? Tizenötször? Hányszor lehet még az utolsót mondani? Hányszor lehet még előre részvétet kicsikarni? Hányszor? Fásultan hallgatom, ha újra előjön a téma. És közben rongy embernek érzem magam, hogy nem kap el a sírás, hogy nem félek a halálától. Meghallgatom őt, igyekszem magamban tartani, nem kimondani a szemrehányásaimat azért, hogy előre elsirattatta magát. Volt, hogy nem sikerült visszafognom magam és a fejéhez vágtam, de nem értette meg, hogy ez miért okozott nekem traumát. Tényleg nem gondolt bele, úgy tűnik, nem érezte a szavai súlyát. Okos, értelmes nő, mégsem fogta fel tette következményét. Meg kell értenem, el kell fogadnom, hogy nem rossz szándékból tette.

Nem tudom, mi lesz, ha tényleg bekövetkezik, amit évtizedek óta előrevetít. Mit fogok érezni? Lesznek-e még könnyeim, vagy azokat elsírtam már tizenévesen? És mi lesz velem, ha ő meghal? Mindenkinek adott mennyiségű gyásza van? És míg azt el nem gyászolja, addig kitart?

Fülemben visszhangoznak József Attila sorai:

Kit anya szült, az mind csalódik végül,
vagy így, vagy úgy, hogy maga próbál csalni.
Ha kűzd, hát abba, ha pedig kibékül,
ebbe fog belehalni.

Kéky Kira

Rovat: