hétfő, 2018. május 28., Emil, Csanád

A lélegzetgyilkos pollenhadsereg diadala

Itt ülök a számítógép előtt, annyira „dáthásan”, hogy csak a számon kapok levegőt. Nem, nem fáztam meg. Allergiás vagyok. Nincs mese: össze kell szednem az összes létező praktikát, amivel túlélhetem a következő 2-3 hetet, amíg a füvek virágzása miatt a szervezetem teljesen felesleges és kilátástalan harcot folytat az egyébként ártalmatlan pollenekkel szemben.

Pollenallergia

Amióta tudom, hogy a szervezetem tévesen ártalmas betolakodónak hisz több mint 30 anyagot (főleg pollent, de állatszőrt és poratkát is), azóta próbálom meggyőzni az engem alkotó biológiai elegyet, hogy hagyjon fel ezzel a hülyeséggel. Egyelőre nem hallgat rám, pedig az elmúlt napokban a levegő korlátozott hozzáférése miatt kifejezetten fulladás közeli állapotban leledztem többször is – szóval vehetné a lapot az illetékes hatóságom a testemben, és lefújhatná ezt a tökéletesen felesleges hadműveletet.

Az idei év valahogy vacakabb, mint a tavalyi és az azelőttiek. Eddig főleg a szemem bánta a pollenszezont, de szemüveg mögött nem volt annyira feltűnő a vörösség, és a szemcseppekkel egész jól kordában tartottam a helyzetet. Idén valamiért az orrom nyálkahártyája gondolta úgy, hogy tiltakozást nyújt be, és visszatart az oxigénfelvételtől. Épp ezért maximális jóindulattal is olyan hangon lélegzem, mint aki megfulladni készül, és egy komplett úszómedence folyadékmennyisége szörcsög a légjárataiban.

A múltkor egy megbeszélésen a főnököm diszkréten megkérdezte, hogy „Alszik valaki a kanapé alatt? Mert horkolást hallok”. Pedig csak én légcseréltem. Kénytelen voltam felállni, járkálni a szobában, ami nem kicsit idegesítette a kollégákat.

Eltelt pár nap, mire rájöttem: a helyzet határozottan katasztrofálissá válik, ha:

  1. ülök, pláne sokat (tehát dolgozom),
  2. hideg (kevesebb mint 20 fok) van,
  3. nincs ugyan fizikailag hideg, de én mégis fázom, tehát hideg az orrom,
  4. ha hosszabb, fontosabb telefonbeszélgetést kell lefolytatnom,
  5. illetve random módon máskor is, akár járkálás közben és melegben is, csak úgy spontán, a bosszantásomra, bármikor.

Mindenesetre a villamos utáni futáskor jöttem rá, hogy mozgás hatására kidugult az orrom, és pár percig olyan oxigénellátottságom volt, hogy már-már beleszédültem. Olyan csendesen lélegeztem, hogy komolyan megijedtem: egyáltalán veszek én levegőt? Éreztem: ehhez az állapothoz hozzá tudnék szokni!

Ezért aztán próbát tettem: amikor elmúlt a „harmadikra erőltetett menetben, teljes menetfelszerelésben felrohanás” miatti orrkidugulás hatása, akkor szobabiciklire pattantam. Az átlagos, városi tempóban tekerés nem hozott üdítő eredményt, ám amikor rákapcsoltam és képzeletben fákkal szegélyezett betonúton téptem „ezerrel”, akkor csodák csodájára kaptam levegőt. Egyszóval akkor történik valami, amikor a szívverésem jelentősen megugrik. A következő napok úgy teltek, hogy amikor a számítógép előtt üléstől már 1-2 órája csak tátott szájjal bírtam lélegezni, akkor különböző módszerekkel dolgoztattam meg a keringésem. 40-50 guggolás irtó gyors tempóban, 2 perc a szobabiciklin, erőteljes karkörzések – ezek rövid időre mind-mind légcserére ösztönözték a szervezetem. Egyszer pedig megijedtem, és akkor is heves szívdobogásom támadt, ennek ellenére a horrorfilm-nézést nem vettem fel a repertoárba. Hiába kapnék levegőt, ha szívrohamban elhaláloznék. Összességében nem járnék jól.

Természetesen az összes többi praktikát is alkalmazom: antihisztamint szedek (egész évben, orvosi utasításra, mert nem szeretnék vakarózni, tüsszögni), gyakran törlöm át vizes kézzel a hajam, mosom meg az arcom. Rendszeresen cserélem a párna- és paplanhuzatot, jár a légtisztító berendezés a dolgozó szobában, a frissen mosott ruhákat most a lakásban teregetem (mert kinn a friss tavaszi szélben rengeteg pollen tapadna rá), háromféle orrspray-t is használok (elég kicsi sikerrel), - porszívózás is gyakran van – szóval mindent megteszek annak érdekében, hogy csökkentsem a találkozást a „lélegzetgyilkos pollenekkel”.

És persze bejelentkeztem a szakrendelőbe ismét: hátha a doktornőmnek van a tarsolyában még valami, aminek segítségével képes leszek társaságban elviselhető hangon levegőt venni.

Most, a számítógép előtt ülve, hallgatva a saját szuszogásom (mit szuszogásom, alien-szerű szuttyogással és erőltetett, brunnyogó kifújással váltakozó légcserémet), irigykedem azokra, akiknek csupán náthájuk van, mert az 1 hét alatt elmúlik. Én meg már 3 hete szenvedek, és szerintem csak májusban ér majd véget a füvek virágzása, hogy aztán kezdődjön majd valami más, amire – kevésbé ugyan, de – szintén allergiás vagyok.

Éljen a tavasz, éljenek a szaporodó növények, éljen a lélegzetgyilkos pollenáradat! Éljen minden - csak hagyhatnának engem is lélegezni kicsit!

Kéky Kira

 

Rovat: