péntek, 2018. június 22., Paulina

Különleges szafari - barangolás Kenyában

„Hogyasszongya” a Mara-folyónak ezen a szakaszán kelnek át előszeretettel a Serengeti felől érkező gnúk, de a homokpadon nem tanácsos teljesen lemenni a folyóig, mert akaratlanul is szembetalálhatja magát az ember néhány krokodillal.

Hát köszi! Pedig már éppen érlelődött bennem a gondolat, hogy a negyvenfokos hőségben bele kéne mártani a papucsos lábamat a folyóba. Na ezt most sürgősen kiverem a fejemből. Előző nap krokodilt vacsoráztunk, akarja a fene, hogy most valamelyik „tesó” bosszút álljon.

Amúgy a krokodil érdekes étel, ha nem mondják, mi az, azt hittem volna, a szokásosnál valamivel rágósabb csirkét eszem. Finom volt mellesleg, nem lógott ki a sorból. Kenyában divat, a jobb éttermekben úgy szolgálják fel a vacsorát, hogy másfél méteres nyársakon sütik a húst a nyílt tűzön, arról kínálják. Ha valakinek elfogy a tányérjából, máris jön egy készséges pincér és hozza a következő „variációt”. Mindegyikhez különböző szósz dukál, és a köret eszébe sem jut az embernek, amikor annyi finom hús van. Marhával kezdünk, gondolják, barátkozzanak csak a húsevés gondolatával a kákabélű európaiak, majd következik a gnú és különféle fajtatársai, majd a zebra, no és a már említett krokodil... Így születik a köszvény. Na jó, nem, de azért az est végére olyan érzése van az embernek, hogy elfogyasztott egy komplett állatkertet („Nem és nem, zsiráfot semmi esetre sem kérek” – gondolom magamban, de szerencsére nem is kínálnak), pedig esküszöm eszemben sem volt, hiszen élőben akartam látni ezeket az állatokat, nem a tányéromon. Annak is eljön az ideje, s mivel hiszek a lélekvándorlásban, villámgyorsan elengedem magamtól a gondolatot, hogy akár csak tíz méterre is megközelítsem a Mara-folyó partját.
A szafari meglehetősen kalandos – megyünk vagy ötven kilométert a nemzeti parkig, ami ötszáznak tűnik, mert az aszfaltúton váratlanul másfél méter mély lyukak tűnnek fel, úgy átlagosan húsz méterenként, de a sofőrünknek szeme se rebben, ez itt teljesen normális.
A Masai Mara nemzeti park egyszerűen lenyűgöző, meleg van, mint a fene, ettől (no meg a jóllakottságtól) az oroszlánok lustálkodnak a magas fűben – csak a gyakorlott szem (és szerencsére van velünk egy nyomkereső) veszi észre őket. Közel megyünk (talán túl közel is), de ránk se hederít, jól lakott, veszélyesnek meg aligha tűnünk, úgyhogy lustán legyezi magát a farkával. Egy csapat zebra mellett húzunk el, majd visszafordulásra késztet két elefánt – mama a bébivel, és megszimatol minket. Nem tesz semmit, csak megfordul, éppen szemben velünk. Ha megindulna... Szerencsére nem indul, mi meg tolatva, lassan távolodunk. A levegőt a biztonság kedvéért mindenki bent tartja.
A táborba visszatérve tiszta móka és kacagás az élet: JAMBO! Ordít már messziről a kapusember, ami nem azt jelzi, hogy visszatértek az elefántok, hanem valami üdvözlésféle, amire nem lehet nem válaszolni (amúgy a válasz: Mambo!), mert annyira jó szívvel mondják és mert annyira jól hangzik. Nap közben valami dalt is tanultunk szuahéliül, kötelezően kellett énekelni, pedig Isten az atyám, a por kevésbé zavart, mint a macskazene, amit előadtunk, de muszáj volt, és közben nevetni kellett, annyira vicces volt az egész. Főleg az, hogy a legváratlanabb pillanatban lettünk felszólítva a kornyikálásra. Most például, a táborba érkezéskor – természetesen.
A tábor amúgy tényleg az. Már úgy értem sátrakban lakunk. Na nem úgy kell elképzelni, hogy mi vagyunk az „őserdő hősei”, ezek a sátrak ugyanis minden igényt kielégítenek. Úgy kell őket elképzelni, mint azokat a nagy zöld, katonai sátrakat, amelyekben belül van rendes, kényelmes ágy (kettő) szekrények, és ponyvával leválasztva még fürdőszoba is. Mondjuk azt nem annyira akarom tudni, hogy honnan jön a víz, viszont azt tudom, hogy mitől meleg. Tüzelnek alatta rettentően a srácok, akik egész nap a gondunkat viselték. A zuhany nagyon finom, utána pedig olyan élmény ér, ami tényleg csak a vadon közepén tudja az embert, a tábortűzhöz sétálva az orrával hozzámér egy antilop a sötétben, és hagyja, hogy megsimogassam. Persze, nem túl sokáig, éppen hogy csak egy pillanatra. De ez is elég a földöntúli boldogsághoz.

Tóth Anita

Rovat: