hétfő, 2018. május 28., Emil, Csanád

A kör bezárult

Az ötvenes férfi a járda szélén állt a túramotorja mellett – láthatóan a végkimerülés határán...

A kör bezárult

Furcsán fénylett a szeme, mintha lázas lenne. Utóbb kiderült, az is volt. Mozambikban elkapta a maláriát (amivel együtt lehet élni, csak nem túl kellemes), s éppen akkor tört rá egy kisebb lázroham, amikor odaért a rajthoz. Dél-Afrikából jött. Motorral. Megtett kilencezer kilométert, hogy rajthoz álljon egy háromezer kilométeres sivatagi versenyen, az egyiptomi Fáraó-ralin. De miért? És akkor kezdte mesélni – órákkal később, már egy tea mellett. Hogy tíz éve ugyanezt a túrát tették meg a fiával. S amikor már majdnem hazaértek (tényleg, csak néhány kilométerre voltak), az akkor 25 éves fiút elütötte egy autó és meghalt. Ő pedig most, tíz évvel később visszajött, hogy a fia emlékére végigcsinálja a túrát. Egy héten át minden nap földöntúli mosoly ült az arcán, amikor megérkezett a táborba. Minden nap, mindenkinek százszor megköszönte, hogy segítette őt a küldetésében egy újabb lépést tenni. Minden nap egyedül szerelte a motorját, hogy felkészítse a következő szakaszra. Még akkor is, amikor két nappal a cél előtt alighanem eltörte a bordáját egy esésnél.

Persze, nem szólt senkinek. Ha már ott volt, ha már addig eljutott, be akarta fejezni, amit elkezdett. A célban elfogta a zokogás. Azt mondta: „Bezárult a kör.” Én meg azt mondom, ha eljön az ideje, ha már tényleg muszáj búcsúzni (s közben mindegy, hogy egy, öt vagy tíz év telik el, mire ki tudjuk mondani, mire túl tudunk lépni a veszteségen), akkor azt így érdemes.

Pontosan így.

 

Tóth Anita

Rovat: