szerda, 2018. december 12., Gabriella

A kihívások éltetik - interjú Kamarás Ivánnal

Kamarás Ivánt vonzzák a kihívások. Mindig valami újabb és újabb cél felé tör, ez viszi előre a pályáján, s emiatt válik évről évre egyre sokoldalúbbá. A színház, a filmek, a tanítás, a sport, és persze Amerika, az álmok országa – s Kamarás mindezt ugyanolyan szenvedéllyel éli meg, mint az első alkalmat, amikor színpadra állt…

A rutin, meg az évek… – mondják. De vajon egy színművész életében mit jelent mindez? Ugyanúgy élvezed a színpadra lépést, mint az első alkalommal?

Semmi sem változott: a színház ugyanúgy a szenvedélyem, a passzióm, misszióm, mint a legelején. De ez rendben is van, hiszen gyerekkorom óta mindig színész akartam lenni. Azzá váltam, az maradtam, és az is maradok. Az első helyen áll az életemben. S minden kihívás új izgalom, olyan, mintha most kezdeném. Igaz, az utóbbi négy évben nem dolgozom színházban, a filmezést részesítem előnyben, mert úgy éreztem, fel kell fedeznem ezt a területet is.

És mire jutottál?

Hogy egészen más, mintha teljesen különböző szakma lenne.

Hogyhogy?

A színházban hat heted van, hogy felkészülj, a filmezésben rögtön tudnod kell a szöveget, és míg a színpadra minden este ki kell állni a közönség elé – amely azonnal visszacsatol –, a filmforgatáson egyszer kell csak jól megcsinálni a jelenetet, a többi már filmtörténet.

Melyik az igazi, nagy szerelem?

A színház. Ott tudja magát igazán kifutni egy színész, az jelenti a nagyobb kihívást, szakmailag az összetettebb feladatot. A színpadon az aznapi hangulatod dönti el, milyen lesz a karakter, vagy legalábbis hozzájárul. Nincs két egyforma előadás, főleg egy nagy szerepnél – éppen ez a szépsége, a változatossága. Hogy ugyanazt a darabot megtöltsd élettel, hogy átlendülj a szürke hétköznapokon, hogy újra felfedezd a szerep szépségét és változatosságát. Tudnod kell, hogy olyanoknak is játszol, akik már látták a darabot – és nekik újat kell nyújtani –, de valahol hozni kell a régit is, azoknak, akik először ülnek a nézőtéren.

Beszéljünk egy kicsit a filmezésről. Amerika tényleg a lehetőségek országa?

Úgy gondolom, igen. Én azonban nem feltétlenül azért mentem oda, hogy megvalósítsam az álmaimat, hanem inkább tapasztalatot gyűjteni, új inspirációkat szerezni. Már régen terveztem, hogy utazni fogok, tapasztalatokat gyűjteni, körülbelül húszéves korom óta, de valahogy itthon foglyul ejtettek a sikerek, a szerepek, a szakmai kihívások. Nem tudtam nekidurálni magam. De aztán úgy alakult az életem, és a szakmai dolgaimat is úgy rendeztem, hogy el tudtam utazni.

Mennyire nehéz az embernek megvetni a lábát a tengerentúlon? S vajon lehet egy idegen nyelven – esetünkben angolul – ugyanolyan kifejezőnek lenni, mint magyarul?

Az attól is függ, mennyire érzed biztos talajon magad az adott idegen nyelvvel. Én kilencévesen kezdtem tanulni az angolt, szóval nem áll távol tőlem az angolul gondolkodás, rutinom is van benne. És amikor hosszabb ideig tartózkodik az ember idegen nyelvterületen, magába szívja, a részévé válik. Hozzá kell tenni, az utóbbi két évben elsősorban itthon voltam, de készülök visszamenni, intézem a zöldkártyámat.

Közben tanítottál is. Ez miért volt fontos? Miért vállaltad?

Mert megkértek rá, s mert a tapasztalatok átadása új perspektívát jelentett. A tanításból te magad is táplálkozol, hiszen olyan tanulságokat is összegzel, amelyekre esetleg a hétköznapon nem marad idő. Egy-egy tananyag során jó néhány olyan szakmai dologról vontam le következtetéseket, amelyekre amúgy ritkán van lehetőségem. És persze fontos a tanítás azért is, mert át kell adni a tapasztalatokat – személyre szabva. Nagyon izgalmas feladat, hiszen életek múlhatnak rajta. Nem szabad fals illúziókat kelteni, nem szabad hagyni, hogy hamis álmokat kergessenek, segíteni kell nekik, hogy milyen irányba induljanak. Ez fontos kötelessége minden pedagógusnak.

Nem lehet könnyű… Hiszen a kritikát senki sem viseli könnyen.

Az már igaz. Pedig egy színházi embernek tűrnie kell – bár bevallom, én is nehezen viselem –, éppen ezért fontos, hogy tudni kell, miként mondasz bírálatot valamiről, hogyan közelítesz meg egy adott problémát. Lehet valamit úgy elmondani, hogy elveszed vele az illető életkedvét is, és lehet úgy, hogy építed vele. El kell mondani, mi a jó – mert jó mindenben van, ebben hiszek. Fontos, hogy érezzék a diákok, a szövetségesük vagy, nem az ellenségük, s hogy azért vagy ott, hogy jobbak legyenek, nem azért, hogy ellehetetlenítsd őket.

Hogy bírod? Hiszen a tanítás is teljes embert kíván…

Persze, az életben nagyon sok minden kíván teljes embert: a család, az apaság, hogy sportolj, hogy formában tartsd magad, mellette dolgozz, taníts… Ezek mind-mind időigényes feladatok, de szerintem az embernek arra van ideje, amire szakít magának. Egy évig tanítottam ezeket a gyerekeket, nagyon élveztem, és ma is találkozom velük. Ahogy egyre jobban megismertem őket, evidenssé vált, merre kell velük haladni. Meghallgattam a véleményüket, s próbáltam segíteni – finomkodás nélkül. Mert arra nincs idő…

Mi az, ami igazán kikapcsol? Ami pihentet a napi feladatok után?

A sport. Igyekszem a lehető legtöbb formáját kipróbálni. Nem bírom a monotóniát, de a fizikai munkát szeretem. Pihentet és feltölt, ezért próbálok ki újabb és újabb sportokat – s igyekszem mindig valami olyat választani, amiben nagy kihívás rejlik. A legújabb szenvedélyt az itthoni internetes kardio-edzések jelentik, amelyekkel megőrzöm az állóképességemet és a kondíciómat, s igazából nem kell hozzá semmi.

Tóth Anita

Rovat: