szerda, 2018. december 12., Gabriella

Hősök, királyok, szentek

Nagyszabású kiállítás keretében vonultatja fel a Magyar Nemzeti Galéria a magyar történelem kiemelkedő eseményeit megörökítő képeket és írásos emlékeket.

Az elsősorban a XIX. század történelmi festészetére (Madarász Viktor, Than Mór, Székely Bertalan, Benczúr Gyula) építő anyag tematikus egységekben, a Himnusz és a Szózat soraival kísérve tagolódik a Galéria számomra mindig kaotikusnak tűnő folyosó- és teremrendszerében. Benczúr Gyula visszafogott történelmi tablója, a „Buda visszafoglalása” köszönt a kupolatérben, innen jobbra indulok az „Ez a föld, melyen annyiszor apáid vére folyt” szekció felé, mely realistább képet fest a vérzivataros időkről (Mohács, tatárjárás, török uralom, Dózsa, 1848-as szabadságharc). És rögtön bele is szeretek Székely Bertalan festményébe, a „II. Lajos tetemének feltalálásába”.

Láttam már számtalanszor reprodukción, az általános iskolai rajzórákról is felsejlik a Csele-patakos történet, de sose „éreztem” a képet. Székely zsenialitását, ahogy a királyt kezeivel kihántoló Czettrich Ulrich lágyan, utolsó néma tiszteletadással fogja át az élettelen csuklót. A fények játékát páncélon, bőrön, prémen, bársonyon, ahogy a vitézek színkavalkádja körbeöleli a fókuszba helyezett tetemet és körös-körül csak porzik, szinte tapintható a vigasztalan magyar föld. A szemközti falon a telihold fényénél temeti halottait „Dózsa népe”, felkavaró, világi keresztlevétel ez. De itt van Madarász Viktor személyesebb témája is, a török elől menekülő Dobozi Mihályt és hitvesét megörökítő festmény. Akár romantikus lányszöktetésnek is vélhetnénk messziről a drámai színekben játszó alkonyi égbolt alatt játszódó jelenetet. A ló félelemmel teli pofája, önmagából kifordult alakja, a karmazsinvörös ruha a hitvesen azonban halálvágtává avanzsálja a romantikát. Én pedig űzött vadként haladok is tovább nemzeti tragédiáink során, hisz itt van Dugovics Titusz, a menekülő Béla király, kurucok és labancok, Zrínyi és Frangepán (mennyire intim jelenet ez is! a vaskos béklyókkal egymáshoz láncolt két férfi búcsúpillanatai kivégzésük előtt). Az „Egri nők” előtt megint csak elidőzök, ismerem persze, de szemtől szemben sosem álltam a hazafias önfeláldozás szimbólumává vált, Delacroix „Szabadságára” emlékeztető nőalakkal. Fürkészem a tekintetét. Mögötte a lángoló vár, balján a szenvedélytől fűtött várvédők, alant az ostromlók megállíthatatlanul kavargó tömege. Mégis, az ő tekintetében mintha elnyelődne minden, akár üresnek is vélhetném, de inkább kötelességtudat ez, szinte hallom, ahogy kimondja: „el kell végezni”. Gyönyörűnek látom: jobb kezében a férfias munkára kész szablya, baljával egy sérült vitézt tart.

A kupolatér másik oldaláról nyílik az “Ész, erő és oly szent akarat” szekció, amely a kiállítók elképzelése szerint a magyar történelem pozitív eseményeit hivatott bemutatni. Nézzük hát végig a kor nagyjait (Kölcsey, Erkel, Széchenyi, Vörösmarty, stb.) megörökítő klasszikus portrékat, majd böngésszünk bátran, kit találunk meg Barabás Miklós a Lánchíd alapkőletételét ábrázó festményén. Az eddig hiányolt Hunyadi család is feltűnik végre, itt van Fadrusz János Mátyást ábrázoló lovasszobra, valamint Benczúr “Hunyadi-ciklusának” két darabja. Ám bevallom, ebben a teremben is a “már ismert és mégse” dráma hat meg leginkább: „Hunyadi László siratása” Madarász Viktortól. A fehér, enyhén vérfoltos lepelbe burkolt, ártatlanul kivégzett férfi, akit két, maga is halottszerű, nőalak sirat a gyertyák földöntúlian éles, ám fakó fényénél.
Külön helyiségben kaptak helyet a magyar történelem és kultúra legfontosabb dokumentumai: így például Szent István törvényeinek lejegyzése a XII. századból, Magyarország első részletes térképe 1528-ból vagy Sylvester János első magyar nyelvű Újszövetség-fordítása (1541). Érdekes összesűrítve látni a levéltári és könyvtári anyagokat, különösen a Szózat eredeti kézirata megkapó.

A végére hagyom a kiállítás csúcspontját, Munkácsy 15 méteres Honfoglalását. Kissé összeszorult szívvel bámulom a Kárpát-medencébe érkező Árpádot, aki puszta jelenlétével tekintélyt parancsol. Békés honfoglalás Munkácsyé: a szláv küldöttek földet, füvet és vizet hoznak, a harcosok nem kaszabolnak fegyvereikkel, hanem éljeneznek. Nekem meg Ady jut eszembe. “Magyar leszek majd, hogyha akarom” – és én most az akarok lenni. Tiszta, világos értékek, önfeláldozás, őszinte érzelmek, öncélú hazafiság – ezzel a történelmi üzenettel lépek ki a dunai panorámába.

A kiállítás a Budai Várban volt megtekinthető.

Föld Judit

Rovat: