vasárnap, 2017. december 17., Lázár, Olimpia

Hogyan élhetjük túl a gyerek kamaszkorát?

Sehogy. Az lenne a jó, ha nem túl, hanem megélni tudnánk, mert ez megint egy olyan korszak, amin nagyon sok minden múlik később. És könnyű elrontani!

Hogyan élhetjük túl a gyerek kamaszkorát?

Ülök a számítógép előtt, tőlem 1 méterre a lányom, épp angolról magyarra fordít egy cikket.

12 éves.

Büszke vagyok az angoltudására, büszke vagyok rá, szeretem őt – mégis túlvagyunk ma egy könnyes veszekedésen (kiabálással és ajtócsapkodással) majd Viber-en való kommunikációval (nagyon hasznos alternatíva lehet, kihasználva a mai kor digitális valóságát, hogy zavar nélkül el lehessen mondani a fontos dolgokat), és egy most felkapott dal közös hallgatása miatti, érzelmeket felszabadító közös síráson. Szerencsére nem minden napunk ilyen, nehezen bírnám ki minden nap az ilyen esemény után, a feszültség miatt jelentkező fejfájást.

Persze az én lányom kissé korán lett kamasz, de azzal vígasztalom magam, hogy valószínűleg hamarabb le is cseng majd nála, így a gimnazista éveiben talán már nyugodtabbak lehetünk. Meg hát ha egyáltalán odáig el tud jutni a szülő, hogy képes konstruktív vitát folytatni a gyerekével, képes őt meghallgatni és reagálni, észérvekkel elutasítani a kéréseit (jelen esetben a kb. századik sminkeszköz megvásárlására) vagy épp hagyja magát meggyőzni, hogy még suli előtt hadd mehessen át egy egész napra az osztálytársához (akivel aztán minden nap együtt lesz pár nap múlva a suliban), szóval ha működik a kommunikáció, az tulajdonképpen már fél siker. Megveregethetjük képzeletben a vállunkat, egy nagy vita után megtörülhetjük izzadó homlokunkat, és nyugtázhatjuk magunkban: ezt is túléltük anélkül, hogy a gyerek lehülyézett és maradizott volna minket, és mi is kibírtuk a „bezzeg az én időmben” példamondat citálása nélkül. Pedig bezzeg! Tényleg más volt.

Szóval a kommunikáció már félsiker. Talán negyed-siker az eddigi nevelésünk eredménye (a biztosan kötődő, szerető légkörben felnövő gyerek bizalma a szüleiben), és a maradék negyed a rugalmasságunk. Hogy ne őrüljünk bele, ha reggel egy órát piperészkedik, de már úton kellene lennie, ám ő még három felsőt felpróbál (és biztosak lehetünk benne, hogy a nekünk legkevésbé tetszőt fogja felvenni). Hogy kiborulás nélkül képesek legyünk elviselni, hogy a szobája úgy néz ki, mintha legalábbis 10, nagyjából hároméves gyerek használná dühöngőnek, és (ahogy ez egy remek Facebookos mémből is átjön), olyan a szobája, mint az IKEA: bemész megnézni, megkérdezni valamit, és kijössz három tányérral, két pohárral, egy bögrével, három törülközővel, kiskanalakkal, villával, egy tálcával, és egy sminktükörrel (ami a tiéd és már napok óta nem találtad).

Fejcsóváló elfogadással, hogy éjfélkor még nem alszik, mert örökölte a te bagoly természetedet, reggel viszont álmosan kel, de mégis képes letudni tisztességgel az iskolai órákat, mert inkább szenved, mintsem bevallja magának, hogy hamarabb kellene lefeküdnie. Mert a hibákat bevallani, az elrontott dolgok miatt változtatni – nos, az még nem megy. Elnézéssel, amikor észreveszed, hogy a te könnyű, magas víztartalmú hidratálódat használja (el), hogy a hűtőszekrényben található cuccokból nem kaját, hanem arcpakolást készít, és mindent úgy hagy a konyhapulton, ahogy letette, hiába kéred tőle az ellenkezőjét minden áldott alkalommal. Nyugodtsággal, hogy pofákat vág, amikor magyarázol neki arról, hogy kötelességei is vannak, nemcsak jogai. (És még azt is meg kell állni, hogy ne csapd földhöz az első kezed ügyébe eső tárgyat vagy ne tépd fel egy 20 dekás csoki csomagolását, hogy aztán maszatos arccal és könnyes szemekkel konstatáld: másfél napi kalóriaadagot faltál fel 5 perc alatt. Csendes beletörődéssel, amikor kiderül, hogy szerelmes és viszontszeretik, és ezért éjjel-nappal csetel a szobájába zárkózva. Beletörődéssel, amikor beszabadul veled vagy az apjával a drogériába, és magadnak semmit nem veszel, csak neki, de a számla jóval tízezer felett van, pedig még csak 12 éves. Elfogadással, amikor sorra visszautasít olyan programokat, amiket szerinted (magadból kiindulva is) egy 12 éves élvezne, és elfogadva, hogy inkább nézne veled tévét este 11-kor, (egyedül nem, úgy nem érdekes, ehhez anya kell), de persze nem azonos az ízlésetek, és már megint te engedsz. Szó nélkül elfogadva, hogy a múlt héten még imádta a szilvásgombócot, most rá sem bír nézni, inkább sajtos tésztát kér. Vagy azt se. Csak gyümölcslét. Müzlit. Hajnali egykor. Szemöldökfelhúzás nélkül, mozdulatlan arccal, amikor másfél óra készülődés után olyan összeállításban jön ki a szobájából (késésben, de végül útra készen), amit biztosan nem venne fel egyetlen normális ember sem. De a lányod igen. Akkor ő most…? Nem vonod kétségbe az elmeállapotát, hiszen a te lányod. Csak nem lehet lúzer! Biztosan ez a divat, csak le vagy maradva. Szomorúan és egyben csodálkozva, hogy 12 éves és egyforma magasak vagytok, egy a cipőméretetek, és a ruháidat csak két ok miatt nem hordja: ő jóval karcsúbb, egyébként meg elavultnak és unalmasnak tartja a gönceidet. Sikítozás nélkül kibírni, amikor meglátod, hogy az előző pont ellenére a szekrényedből magának elkunyerált ruhákat ÁTSZABTA a saját ízlése szerint. Igen, ollóval. És a legnagyobb munkában is félretenni mindent, ha éjfél körül bejön, mert mondani, mesélni vagy kérdezni akar valamit. A világ fontos dolgairól. Életről, halálról, munkáról, szerelemről, jövőről. Közben meg elfogadni, hogy ezeknek a témáknak a nagy részét a barátaival vesézi ki – és jólesően elcsípni, hogy használja a te érveidet és szófordulataidat. Őszintén meglepődni, mikor közli veled, hogy szerinte szép vagy, (pedig te tudod, hogy azért ez távol áll a valóságtól), és remélni, hogy – amilyen önfejű – nagyobb hibákból nem akar a saját bőrén tanulni, beéri a kisebbekkel.

Fegyvert adtál a kezébe: érdekérvényesítési képességet, azt, hogy az igazságért küzdeni kell, hogy lehet lázadni a hatalom ellen, hogy a világ alakítható, formálható és ő is tehet érte… Sok mindent a kezébe adtál az apjával együtt, a kincsek egy részét erősebben fogja, másokat útközben elhagy, vagy éppen (ó, minő borzalom!) kidob, ellenben innen-onnan felszed valamit vagy elcserél mással. Be kell látnod: nem olyan lesz, mint te voltál, nem olyan lesz, mint az apja. Nem olyan lesz, mint amilyennek ti akarjátok és nem azt az utat fogja járni, amit szerintetek járnia kell. De remélem, hogy fiatal felnőttként is bejön még a szobámba beszélgetni az élet dolgairól, használja az arckrémemet, éjjel még kilopakodik majd enni, és éjfélkor még rávesz egy újabb film nézésére. Közösen.

Remélem.

Kéky Kira

Rovat: