péntek, 2018. december 14., Szilárda

Ha eldurran a szülő keze…

Biztos vagyok benne, hogy vannak szülők, akik egyetlenegyszer sem adnak pofont, soha nem vernek a gyermekük fenekére vagy kezére. Biztosan vannak, és irigylem őket, mert fantasztikus önuralmuk lehet. Én azok táborába tartozom, akiknél néha elszakadt a cérna, és utána én magam is sírtam, vagy kétségbe voltam esve – néha dühömben és tehetetlenségemben, néha viszont azért, mert tudtam, hogy amit tettem, az se nem helyes, se nem célravezető. Egy dolgot viszont megtanultam az ilyen szituációkból: bocsánatot kérni a saját gyerekemtől. Pszichológust kérdeztem arról, hogy miért ütünk és mit tegyünk előtte, vagy ha már megtörtént, akkor utána.

Ha eldurran a szülő keze…

Hány szülő kifakadását olvastam, hogy tehetetlenek, amikor a 2-3 éves folyton veszélyes dolgot próbál csinálni, amikor a boltban a földön fetreng, amikor a kiskamasz visszafelesel és becsapja az ajtót a szülő orra előtt - és sorolhatnám. És akkor még ezt tetézi, amikor a szülőnek is rossz napja van, a gyerek esetleg már hetek óta elviselhetetlen, csak telik az a bizonyos pohár, és egyszercsak megtörténik: eldurran egy pofon. Vagy kiszalad a szánkon egy olyan mondat, amit soha, egyetlen percig sem gondoltunk komolyan, csak akkor épp bántani akartunk.

A legnagyobb, tényleg mindenkiben nyomot hagyó veszekedésünk a lányommal 11 éves korában történt, és az tuti, hogy köze volt valami elpazarolt és emiatt a legrosszabbkor elfogyott a samponhoz. Olyan dühös lettem, hogy elmehettem volna valamilyen rossz filmben a gonosz mostohát játszó főszereplőnek. Döbbenetes volt. Mindenki sírt. Én is.

- Úgy gondolom, azoknak a szülőknek a nagy többsége, aki megüti a gyereket, tehetetlenségből teszi: azért, mert adott pillanatban annyira frusztrált, amiért nem tud hatni a gyerekre, hogy nem lát más utat a feszültsége levezetésére - mondja Cziglán Karolina pszichológus. - Minden szülő átéli a pillanatokat, mikor úgy érzi, őrjítő a helyzet, elszakad a cérna, mert ezredszerre mond valamit a gyereknek, és csak azért sem hajlandó megérteni. Ez a frusztráció és tehetetlenség természetes része a szülői létnek. Kérdés, hogy az ember képes-e megnyugtatni magát, vagy legalábbis elviselni a saját feszültségét anélkül, hogy tettekre váltaná. Az egyik út, hogy a frusztrációból agresszió lesz, és a gyerekre öntjük az indulatunkat: ütünk, üvöltünk, megrángatjuk.

És amikor pár perc múlva képes voltam lehiggadni, akkor hiába próbáltam beszélni a lányommal, bezárkózott a mosdóba és a barátnőjének, telefonon sírta ki magát. Rettenetes érzés volt, hogy valakinek épp azt ecseteli, hogy milyen katasztrofális, elviselhetetlen, agresszív anya vagyok. (Nem vagyok az egyébként, egyáltalán.) De felfokozott érzelmi állapotban volt ő is, és csak mondta és mondta… Én pedig igyekeztem átgondolni, mit is tehetnék most. Addig mentem a lányom után – aki sértődötten nem akart szóba állni velem – míg végül hajlandó volt meghallgatni. Bocsánatot kértem tőle.

Bocsánatot kérem, mert nem ez volt a jó reagálás, mert ez a lehető legrosszabb volt, amit tehettem, azt az érzést, hogy az elmúlt hetekben semmibe vett (a szokásos kamaszkori lázadás részeként), azzal viszonoztam, hogy bántottam. Biztos vagyok benne, hogy nem akkor bocsátott meg, hanem csak később, napok, hetek múlva. Akkor annyira zaklatott volt, hogy csak annyit fogott fel, hogy próbálom higgadtan elmondani, mi vezetett a dühömig, és hogy bocsánatot kérek tőle.

- Minden szülő elkövet hibákat, ilyenkor a legfontosabb a kapcsolat helyreállítása – magyarázza Cziglán Karolina pszichológus. - Nem csorbul a szülői tekintély, ha az anya vagy apa bocsánatot kér a gyerektől. Utólag lehet beszélni a helyzetről, meg lehet mondani, miért lettünk olyan idegesek, hozzátéve, hogy akkor sem lett volna szabad megütnünk őt, és hibáztunk, sajnáljuk. Ezzel fel is vállaljuk az esendőségünket, ami akár közelebb is hozhat minket egymáshoz.

Tény, hogy azóta szinte alig veszekszünk, és azóta szinte mindig képes vagyok uralni az indulataimat, és a lányom is tisztában van azzal, hogy mikor kezdi átlépni azt a határt, ami már nem tolerálható. Úgy gondolom, mindketten sokat tanultunk az esetből.

Én akkor megfogadtam, hogy nem ütök. Nincs pofon, és nincs verbális bántás sem. (No persze, ez utóbbit nagyon nehéz betartani, néha bizony visszaszólok valami keményet, de ha képes vagyok rá, akkor ma már inkább kilépek az eseményből és elmajszolok egy pár kocka csokit. Tudom, egy pszichológusnak erről sem lenne túl jó véleménye – mármint a csokiról, de ez van.)

- A verés, szóbeli bántalmazás alternatívája, hogy megtanuljuk: attól még, hogy iszonyúan feszültek vagyunk, megállhatunk egy pillanatra, és amellett, hogy elfogadhatjuk az indulatunkat, igenis dönthetünk úgy, hogy nem ütünk. Sokan úgy érzik, erre képtelenek, de nagyon felszabadító megtapasztalni, mikor sikerül - mondja el terápiás tapasztalatait a pszichológus, akinek könyve is megjelent „Tökéletlen szülők, boldog gyerekek” címmel. - Még a legfeszültebb pillanatokban is van választása az embernek, hogy mit tesz. Sokan ezt nem tudják, segítség kell nekik, hogy megtanulják. A lényeg, hogy úgy gondolom, a legtöbb szülő nem rossz szándékból csap oda.

Más a helyzet, ha valaki valóban hisz a verésben, mint nevelési eszközben, tehát nem indulatból üt, hanem elhatározásból. Emögött lehet valamiféle szorongás, hogyha nem fogja elég keményen a gyereket, akkor el fog kanászodni. Ez a gondolat egy alapvető tévedésen alapul: annak, hogy a gyerekre tudjunk hatni, nem a kemény büntetés az alapja, hanem a bizalmi kapcsolat. Erre a kapcsolatra épülhet a korlátok következetes képviselése, ám nem attól lesz hatékony a nevelés, ha ez durva, megalázó eszközökkel történik, sokkal inkább a szülő benső nyugalma, következetessége, benső határozottsága az, amit érzékel a gyerek.

Nos, ezt sokunknak bizony tanulni kell, ám ahogy a kedvenc általános iskolai tanítónőm (mármint a lányomé) mondta: „Szülő mindenki lehet, de senki nem tanítja, hogyan kell!” Rohonyi Marika néni szerint sok szülő nem tudja, hogyan lehetne fegyelmezni, a nevelést az óvodára, iskolára hagyja. És ez sem jó. Nevelni, értéket átadni, szocializálni a családnak kell.

Cziglán Karolina pszichológus szerint a szülő a veréssel nem azt éri el, amit szeretne: nyomatékot szeretne adni annak, amit mond, de mégis ellentétes hatást vált ki. Az ütés, vagy bármilyen agresszió érzelmi káoszt okoz, amikor a gyermek szomorú, csalódott, haragvó, kétségbeesett és zavart lesz, és ilyenkor pont nem képes megtanulni semmit abból, amire a szülei tanítani szeretnék. Ilyenkor érzelmi túlterhelést hozunk létre a gyerekben, és így nem jut át az információ.

Az a legfájóbb, hogy a bántást épp attól kapja a gyermek, akitől a védelmet, szeretetet, támaszt, megértést remélné. Ilyenkor fennáll a veszélye annak, hogy a gyermek elveszíti a bizalmat, és ennek újraépítéséhez bocsánatkérésre és sok beszélgetésre van szükség.

És persze nincs mindenkire alkalmazható séma sem. Csak a szülő tud ráérezni, hogy annál a gyereknél épp akkor mire van szükség. Minden gyerek más – csak az elveket lehet meghatározni. És az is fontos, hogy a szülő csak olyat tud megtanítani (értékként tovább adni), amit ő maga tud. Ha a gyerek azt tapasztalja, hogy a szülőnek rendszeresen eldurran az agya, és minden helyzetben csak üvölt, akkor nem tud mintát szerezni arra, hogy mit lehet másként tenni konfliktus esetén.

Száz szónak is egy a vége: míg a mai felnőtt vagy már idősebb generációt bizony még veréssel (is) nevelték és a fizikai fenyítés általános, elfogadott dolog volt az iskolákban (is), addig ma már tudjuk, hogy nem ez a célravezető, nem ez segíti az értékek átadását, az „emberré válást”.

Kéky Kira

Rovat: