péntek, 2018. november 16., Ödön

Futás – egészséges szenvedély vagy függőség?

Én nem futok. a férjem viszont igen. Évek óta, egyre komolyabban, kitartóan. 50 éves, és még idén le akarja futni élete első maratonját. Jó úton halad efelé, bár a napokban a 32 kilométeres táv után úgy érezte, hogy szemernyi ereje sem maradt – és a maratonhoz még kicsivel több, mint 10 kilométert kellene erre „rátolnia”. Menni fog neki – mert komolyan veszi a felkészülést és mert megvan a lábaiban a maraton. De azt nehezen értettem, értem meg, hogy miért edz valaki a határainak végéig – mi az oka annak, hogy kifulladásig, összerogyásig megy valaki?

Futás – egészséges szenvedély vagy függőség?

A tesiórák futásai szerintem szinte kizárólag rossz hatással tudnak lenni a gyerekekre. A „szinte” csak azért szerepel a mondatban, mert minden mozgás hasznos, csak nem mindegy, hogy a napi energiaegyensúly létrehozásában vagy épp hosszútávon. Hosszútávon az iskolai futkároztatások a legtöbb gyerek kedvét elveszik a futástól. Nincs, aki bevonja őket, a tanárok nem futnak velük csak, sípolnak meg nyomják a stoppert, a lassúak hármast kapnak… Motiváció – nulla.

Mégis: a felnőttek között sok a hobbifutó. Mint a férjem is. Futnak, és élvezik, hogy futhatnak, futnak, pedig senki nem hajtja őket, nem osztályozza az idejüket, nem bünteti őket, ha ellébecoltak egy edzést.

A férjem azt mondja, hogy azért fut, mert akkor tud kikapcsolni. Amikor fut, akkor megtapasztalja a flow-t, az elmerülést a futásban, a tökéletes pihenést – pedig közben a szív erőltetett menetben pumpálja a vért, a hormonok dolgoznak, az izmok és ízületek a maximumra vannak járatva.

Én azt gondolnám, hogy a futás unalmas. Mindig ugyanaz történik: egyik láb után a másik, egyik méter, kör, kilométer után a másik. Nincs kreatív megoldás, alternatív módszer, ha valóban futsz, akkor nincs lazsálási lehetőség sem. Őszintének kell lenned magadhoz: vagy csinálod komolyan, vagy nem futsz.

A férjem szerint a futás közelebb visz önmagához: kiderül, milyen ember is vagy valójában, milyen a problémamegoldó képessége, hogyan tud átlendülni a nehézségeken, hogyan tud felállni, miként tud átlépni (és át tud-e lépni) a határain. Ez persze kényelmetlenséggel, fizikai fájdalommal jár - engem például ez is elrettent, de a férjemet nem.

A futók vállalják a kényelmetlenséget, pedig nem is kényszerülnek rá, valóban senki nem tart pisztolyt a fejükhöz, hogy fussanak 5-10-20 kilométert! De talán ők ráéreztek arra, amire én, a lusta nem: aki kényelmes, annak kevesebb a lehetősége arra, hogy megtudjon magáról dolgokat. Persze a futás – már ha nem szaladásról beszélünk, hanem valódi sportról – az agyban olyan változásokat idéz elő, amelyek miatt sok futó szinte függővé válik.

Egy ideig eléggé leegyszerűsítve az endorfinra fogták azt a jó érzést, ami a futókat elfogja sport közben. Azóta inkább afelé hajlanak, hogy egy speciális hormonkoktél okozza az eufóriát: a noradrenalin, a dopamin és a szerotonin nevű neurotranszmitterek együtt váltják ki ezt a különleges érzést, melynek hatása kissé hasonlít a kábítószerre abból a szempontból, hogy függőséget okoz.

A testedzésfüggőségben szenvedő embert a környezete általában becsüli a kitartásáért, az erejéért, a szívósságáért, a kinézetéért, pedig pszichés értelemben véve függőség ez is, amennyiben az érintett feszült lesz, stresszessé válik, ingerült lesz az edzés elmaradása esetén. Persze ez egy egészséges(ebb) függőség, a futás nem dönt romba embereket, családokat, nem adósít el, nem vesznek el miatta munkahelyek, nem rabolnak és gyilkolnak miatta. (Legalábbis nem jellemző, még ha statisztikailag valaki tudna is ilyen kivételes esetről.)

Létezhet olyan eset, amikor a futás „menekülés” valami elől – nem a szó szoros értelmében, hanem úgy, hogy a sportoló azért edz az átlagnál is többet, és van távol a családjától, mert gondjai vannak otthon, és úgy gondolja, hogy addig sem kell ezekkel foglalkoznia. Állítólag külön nevük is van az így magára hagyott partnereknek, ők a „futóözvegyek”.

Szerencsére a férjem nem ilyen, simán átteszi, átszervezi az edzést, ha családi helyzet van. Ő nem csupán a lelki változások miatt, hanem a pozitív testi hatások miatt is fut. Egészségesebbnek érzi magát azóta, jobbak a laborleletei (a koleszterinszint is például), fantasztikus a pulzusa (nagyon szeretem hallgatni az erős és nyugodt, az enyémhez képest megfontolt tempójú szívverését), a keringési rendszere tökéletes kondícióban van, emiatt esélye van tovább élnie az átlagnál, jó az immunrendszere – tehát ő is, a családja is és az állam is jól jár az egészséges munkavállalóval. Izmos a lába és a feneke, egy jó futás után jókedvű, fel van dobva, tele van sikerélménnyel. Persze egy rosszul sikerült, a várt teljesítmény alatti futás után lehangolt. Kudarcként éli meg. De azt szokta mondani, ez is erősíti őt mentálisan, ezt a helyzetet is meg kell tudni oldani, ezt is kezelni kell.

Száz szónak is egy a vége: az nem várható, hogy én futócipőt húzok, de maximálisan támogatom, hogy a férjem fut. Mindenki jól jár vele.

Kéky Kira

Rovat: