szombat, 2018. február 24., Mátyás

Fontos, amit otthonról hozol - interjú Azurák Csabával

Azurák Csaba afféle régi vágású híradós. A képernyőn, a szemünk előtt vált azzá, aki – láthattuk riporterként árvízben állni, államférfiakkal interjút készíteni, az utóbbi években pedig az ő tolmácsolásában jutnak el hozzánk a Tények. Saját magát vidám fiúnak tartja, aki számára rendkívül fontos, hogy az ember mit hoz otthonról. Mert abból lehet táplálkozni, mert annak köszönhetően lehet „nem megőrülni” ebben a szuperszonikus sebességgel száguldó világban.

interjú Azurák Csabával

Mindig híradós akart lenni?

Ugyan, dehogy! Szerintem tizennégy vagy tizennyolc évesen csak nagyon kevesen annyira szerencsések, hogy tudják, milyen úton szeretnének elindulni az életben. Talán csak a tradicionális borász, ügyvéd vagy orvos családokban van kijelölve ez az út, de az emberek kilencvenkilenc százaléka másként éli meg ezt az időszakot. Én sem tizennégy, sem tizennyolc évesen nem tudtam, mihez kezdjek az életemmel, pontosabban tizennyolc évesen azt már tudtam, hogy mi nem szeretnék lenni…

Ne csigázzon!

Műszaki szakközépiskolába jártam, mert anyukám úgy gondolta, ha a kisfiának van egy szakmája és egy érettségije, akkor nem lehet gond. Így kezdtem el informatikát és számítástechnikát tanulni. Csak sajnos teljesen alkalmatlan voltam rá. Ez már az első hónapokban kiderült, amikor svájci sapkában és bokáig érő kék köpenyben esztergáltunk és nyomtatott áramköri lapokat marattunk, vagy éppen astabil és monostabil multivibrátort készítettünk…

Khm… Az meg mi?

A nevével ellentétben mind a kettő bizonyos típusú áramkör, rezgőjel-generátor. De ha őszinte akarok lenni, nekem egyetlen panelem sem működött igazán, s bár a tanáraimat meg az osztálytársaimat nagyon szerettem és az iskola is jó volt, arra hamar rájöttem, hogy a számítógép nem az én világom.

Mi történt ezután?

Felvételiztem a jogra, ahová természetesen nem vettek fel, majd egy év munka után – amit a Fejér megyei adóhivatalban töltöttem nyomtatványárusként apukám boltjában – felvettek angol, kommunikáció szakra, a Kodolányi Főiskolára. Az már számomra tényleg sikertörténet volt: nagyon szerettem, és amikor gyakorlatra kellett menni – tévés szakkörre – belém is oltódott ez a hivatás.

Hogy kezdődött?

A Magyar Rádiónál, hajnali asszisztensként a Krónika című műsorban. Minden reggel ingáztam, de volt, hogy egy kempingágyon aludtam az asztalok között. Négy évig csináltam és nagyon szerettem, amikor 2001-ben az egyik este  Sváby András beledörmögött a telefonba, hogy „Helló, nem lenne kedved a Naplónál dolgozni?” Ennek tizenhárom éve lesz januárban…

Soha, egyetlen pillanatra sem bánta meg?

Már az első Napló-anyagomnál megbántam. Egy celeb eseményen kellett forgatnunk, ráadásul titokban, egy háztetőről, és én arra gondoltam, hogy mit keresek itt? Hiszen előző héten még államtitkárokkal, miniszterekkel készítettem interjút a Kossuth Rádió leghallgatottabb sávjában. Egy kicsit méltatlannak éreztem. Aztán hála Istennek egyre jobb lett, politikai témákkal foglalkoztam, utaztam, a Napló után jött a Jó estét, Magyarország!, a Mokka, most pedig a Tények. Szóval először a kereskedelmi tévézés legmélyebb bugyrába kerültem.

Milyen kritériumoknak kell megfelelnie egy jó híradósnak?

Ma már nem azoknak a feltételeknek, amikről annak idején tanultam – illetve csak részben. A szakma az elmúlt tizenöt évben megváltozott. Amikor én tanultam, egy tisztességes hírműsort negyven év alatti ember nem vezethetett volna, hiszen a tapasztalat feltétele volt a hitelességnek. A kereskedelmi televíziózásban a hagyományokat felváltotta az eladhatóság kritériuma. Csak abban bízom, hogy az én esetemben sikerült megtalálni a kompromisszumot. Talán szerencsém van abból a szempontból, hogy a nézők láttak felnőni, láttak állni a kárpátaljai árvízben, interjút készíteni a miniszterelnökkel, így tudták, nem úgy értem el idáig, hogy idetettek. Végigjártam a ranglétrát.

Nem ismerjük jól egymást, de valahogy olyan régi vágású híradósnak képzelem. Abból a szempontból legalábbis, hogy szerintem biztosan nem a súgógépen látja először a híreket.

Jól látja. Az adásnak persze van egy szerkesztője, de én is itt vagyok sokszor már délelőtt, az értekezleten is. A szövegek nagy részét látom, elolvasom – ez afféle belső kényszer nálam. Ha riporter voltál, a műsorkészítői oldalról jöttél, természetes, hogy látni akarod a híreket. Ha nem kérnék, akkor is csinálnám.

Volt olyan, hogy nehezére esett felolvasni egy-egy hírt?

Egy kereskedelmi hírműsorban sok a botrány, dráma és konfliktus, de amióta apuka vagyok, nehezen viselem például a beteg gyerekekről, vagy a gyerekeket ért tragédiákról szóló híreket. Ezeket megpróbálom nem közel engedni magamhoz.

Milyen hatással van a magánéletére a munkája?

Érdekes, mert mióta a Tényekben dolgozom, kiszámítható a munkám – például jól tervezhetők a hétvégék. Pénteken este felállok és legközelebb csak hétfőn kell dolgoznom, ha csak nem történik valami rendkívüli. A Naplónál és a Mokkánál nem így volt, az egyik héten itt voltam, a másikon ott – éjjel forgattam, hétvégén vágtam – teljesen kiszámíthatatlan volt az életem, igaz, akkor még nem születtek meg a gyerkőcök. Most is előfordul, hogy néha későn végzek, de akkor el tudom vinni a gyerekeket az iskolába Grétivel, és a többi napon hét után néhány perccel otthon vagyok. Szóval nem panaszkodom.

Ha saját magát kellene címszavakban jellemezni, hogyan tenné?

Egy ilyen kérdésre bármit mond az ember, vagy szerénységnek, vagy álszerénységnek, vagy nagyképűségnek tűnik, de azért megpróbálom. A képernyőn a nézők egy jólfésült, szemüveges srácot látnak, de én valójában laza, vidám fiúnak tartom magamat. Családközpontú vagyok, fontos nekem, hogy a hátterem rendben van, és igen, elfogadom azt is, amit korábban mondott, hogy kicsit régi vágású vagyok. Olyan ember, aki viszi magával azt, amit otthonról hozott, és nem hajlandó megőrülni még ebben a felgyorsult, show-biznisz alapú világban sem…

Tóth Anita

Rovat: