vasárnap, 2017. december 17., Lázár, Olimpia

Fáraók földjén

„Jobbra a holtak városa – Kairó leghatalmasabb temetője – kétmillióan laknak benne.”
A meghökkentő kijelentést taxisofőrünk teszi, aki öregecske (saját bevallása szerint 32 éves) Peugeot 504-est vezet elvetemült tempóban a délutáni forgalomban, pedig utóbb megtudjuk, ő valójában nem is taxis, hanem utazási menedzser (…)

Gebriel Mohamed, mert így hívják, talán túloz, de tény, a holtak városában nagy a mozgolódás, állítólag még az áramot is bevezették, mert nem állapot, hogy komplett családok éljenek töksötétben. Azt mondja, teljesen normális, hogy a sírokban laknak, évszázadokkal ezelőtt kezdődött, hogy a tehetős családok őriztették a sírhelyeiket (a rablóktól védve a holtak kincseit), így azután valaki beköltözött őrködni. Aztán az a valaki megházasodott, gyerekei születtek – a munkája viszont megmaradt, úgyhogy az egész család odatelepült a temetőbe. S így megy ez nemzedékek óta.
A helyi nagy piacra tartunk, ahol számtalan haszontalan dolgot és persze apró csodákat árusító boltok rengetege várja a látogatót, s ha elfárad betérhet (ugyanitt) a kristálycsilláros, velencei tükrös kávézóba méregerős mentateára – szigorúan fél kiló cukorral, ütött-kopott teás kancsóból, és olyan piszkos pohárból, hogy ha így folytatjuk, nem életünk végére lesz meg a hét véka kosz, amit a régi öregek szerint el kell fogyasztanunk, hanem már a jövő hét végére. Veszünk ezt-azt – például jerikói rózsát, egy fura, száraz, gombolyag-szerű növényt, ami, ha víz éri, kinyílik, ezért errefelé a halálból való feltámadás jelképe –, de lélekben már a sivatagban járunk, az a mi közegünk. Persze, aki először jár Kairóban, annak kötelező megnézni a gízai piramisokat – a rend kedvéért Hufu, Hafré, Menkauré –, amelyek titka alighanem örökre rejtély marad.
Vannak tudományos és fantasztikus magyarázatok, de ezzel kapcsolatban mindenki abban hisz, amiben akar.
Aki hírből sem ismeri a klausztrofóbiát, bemehet a piramisok belsejébe, sőt, ha megtalálja a megfelelő embert, akár bent is alhat. Persze, lehet, hogy ez csak ámítás – nem mertem kipróbálni.
A piramisok és a Szfinx lovas-tevés megközelítését mindazonáltal nem javaslom. Már akkor is érzem, hogy baj lesz ebből, amikor alkudunk rá, az érzés csak erősödik, amikor a nyiszlett gebére feltornázom magam, s tovább fokozódik az oda vezető, mintegy félórás úton. Még szerencse, hogy lovat választottam, bár rettenetesen tör, de legalább nem olyan magas és nem is olyan makrancos, mint ezek a köpködő púposok – már elnézést.
Amikor a hátsó kapuhoz érünk, s az „istállófőnökünk” összekacsint a beengedő emberrel, már sikítani tudnék a rossz előérzettől, s ez akkor csúcsosodik ki, amikor a főkaputól visszafelé utat menekülőre fogjuk, mert a rendőrök nem akarnak kiengedni, mondván nincs jegyünk. Könnyű nekem, a lóról leugrani kevésbé veszélyes, mint a tevéről, de hosszas ordítozásomra a többiek is megszabadulnak hátas jószágaiktól.
Szóval...
Észnél kell lenni, na!
De vissza a sivataghoz, ami az örök szerelem.
Oázis a nagy semmi közepén – nagyjából ez Siwa. Vagy sokkal több.
S nem feltétlenül azért, mert itt adják a legfinomabb csokival töltött datolyát (elég bizarrul hangzik, de csuda jó…), s nem is a gyönyörű pálmaligetek miatt, hanem a történelme okán.
Itt van például az Amon-jósda, amely a hatodik leghíresebb volt a maga korában, most azonban arról ismert, hogy Nagy Sándor Krisztus előtt 331-ben idelátogatott, jóslatot kérni arról, vajon Zeusz leszármazottja-e. Hogy mi volt a válasz, nem tudni (a jós a makedón király fülébe súgta), de a legenda máig él.
Maga az építmény a híréhez képest nem túl nagy, s nem is igen lehet hozzá közel menni, de a látványtól megérinti az embert a történelem szele… (Aznap reggel a fehér dűnék között a sivatag szele érintett meg, az sokkal kellemetlenebb volt, mert három óra alatt tele lett a fülem, szám, zsebem, cipőm és végül a hócipőm is az apró, ámde rendkívül ragaszkodó homokszemekkel…)
Aztán itt van a holtak hegye: a helyiek kétezer évig temetkeztek az oldalába, amely így tele van lyukakkal – a kisebb-nagyobb sírok miatt mára teljesen úgy néz ki, mint egy hatalmas ementáli sajt. Viszont érdekes dolgokat látni benne. Sírokat, amelyek falába kábé egy méter átmérőjű lyukakat vájtak, s amelyek falát gyönyörű festmények díszítik – a lyukakban pedig múmiák alusszák évszázados álmukat – úgy, ahogy vannak, szarkofág nélkül, csak egy szál tekercsben, helyenként macskamúmiákkal megtámogatva.
A negyvenfokos hőség ellenére borzongok. Eszembe jut, otthon hány lóval tudnának levontatni egy sír belsejébe. A válasz: egy ménes sem lenne elég, de ez itt más, ezt látni kell…

Tóth Anita

Rovat: