hétfő, 2018. május 28., Emil, Csanád

Engedd el!

Nem tudom, ki hogyan van vele, nekem nehéz az elengedés. Elengedni egy szerelmet, veszteséget, csalódást, mellőzést, igazságtalanságot, sikertelen felvételit, elbocsátást, vereséget, az elmúlt évet… Nehéz, kapaszkodom bele, sóhajtozom és sírok (vagy legalábbis pityergek) mert nem bírom elhinni, hogy végleges, hogy nincs miért fogni azt az elszáradt kórót, amit ősszel nagy reményekkel, zölden dugtam termékeny, nedves talajba, de mostanra csak összeszáradt torz ágacska maradt belőle. És ugyanígy elszáradt kórók lettek az álmok, tervek…

Engedd el!

Engedd el – mondják a szeretteid, és azt hiszik, ezzel mindent elmondtak. Engedd el, hogy tavaly nem sikerült a végére érned az előre eltervezett dolgaidnak, hogy rajtad maradtak a kilók, hogy mégsincs látható közelségben az áhított vizsga, munka vagy bármilyen kitűzött cél. Engedd el – mondják, de nekik könnyű, nem ők érzik, hogy kudarcot vallottak, hogy „semminemsikerül”, hogy tehetségtelenek és soha nem fogják semmire sem vinni.

Engedd el – és tudod, hogy igazuk van, de már hozzáragadt a kezedhez, az agyadhoz, a szívedhez, a szégyenedhez, az álmaidhoz, vonszolod magad után, mintha csak az árnyékod lenne, ami akkor is veled van, ha leszállt az este.

Engedd el – mondod magadnak, és tépkeded a papírt, dobálod ki a tárgyakat, törlöd az ismerősöket a Facebookról, gyűröd össze a gondosan félretett prospektusokat, szórólapokat és teszed kukába az eddig gondosan őrzött emaileket.

Engedd el a tavalyi évet, a múlt hónapot, a tegnapot, engedd el, mert ha tele a kezed, tele a fejed, tele az asztalod és a postaládád, akkor nem fér már oda semmi. Nem fér el a holnap, a tavasz, az idei év, nem férnek el az új érzelmek, új örömök, új ígéretek, új emberek, új lehetőségek – nem fér el semmi, csak hurcolod, húzod magad mögött az „ezsemsikerült” taligát és ha rátennél valami újat, az lepotyog, amint már nem nézel hátra és nem tartod a két kezeddel. Lepotyog a remény, az akarás, a „csakazértismegpróbálom”…

Engedd el, hogy a gyerek nem azt csinálja, amit Te szeretnél, hogy nem azt szereti, amit szerinted szeretni kellene, hogy nem az lesz belőle, amire szerinted predesztinált, hogy nem akkor, nem úgy és főleg nem neked csinálja. Engedd el.

Engedd el azt is, hogy el kell engedned, hogy „úgysemnekedvalóvolt”, hogy „anélkülislehetboldoganélni”, hogy „szépvagyígyis”.

Új év, új terv, új cél, új módszerek, új remény. Eltelt az első hónap és ismét rájöttél, hogy amit megfogadtál éjfélkor, az túl nagy falat neked, vagy csak álom, de nem tettél mögé megvalósítható tervet – akkor most mit kell tenni?

Engedd el? Vagy húzz bele?

Mindenhol azt sulykolják belénk, hogy csak akarni kell és minden megvalósítható. De hol az a pont, ahol már árt, ha még mindig ragaszkodunk az elképzeléseinkhez? Meddig kell kitartani valaki vagy valami mellett, hány kudarc, hány csalódás, hány veszteség után mondhatjuk, hogy ennyi volt, ne tovább? Mikor kell újratervezni? Ki mondja meg, hogy csak gyáva és türelmetlen vagy-e vagy felesleges kínoznod magad vagy másokat, mert elérhetetlen dolog után tepersz?

Meddig optimizmus és mikortól értelmetlen vakmerőség? Hogyan lehet egyszerre a szívre és az észre is hallgatni? Meddig jófej az a szülő, aki igyekszik a gyerekének megadni mindent, hogy az előbbre jusson, hogy elérhesse a célját? Meddig lehet kiszolgálni a kéréseket, meddig lehet engedékenynek lenni egy magát kereső, útját kereső kamasszal? Ki tudja? Ki mondja meg? Hogyan kell jónak - nem tökéletesnek, csak elég jónak – lenni ahhoz, hogy működjön a házasság, a gyereknevelés, a munka?

Mi az arany középút ebben a helyzetben?

Milyen jó lenne mindezt tudni, milyen jó lenen mindezt valahol megtanulni, milyen jó lenne, ha ebből is lehetne leckéket venni… Ehelyett botladozunk, próbálkozunk, ragaszkodunk a tévedéseinkhez és nem bírunk ki/továbblépni… Olyanok vagyunk, mint a gyerekek, vagy kamaszok: feszegetjük a határokat és semmi sem elég jó nekünk. Vigasztalódhatunk azzal, hogy majd bölcsebbé válunk idővel és túl fogjuk élni ezt is – és ez mind igaz. De attól még most nehéz. Elengedni is, megtartani is, megélni/túlélni is.

De azért mindent ne engedj el!

Van, amiért érdemes küzdeni még akkor is, ha reménytelen. Ha az ősszel eldugott kóró kiszáradt, akkor várd meg a tavaszt és ültess másik ágat. Egyszer, az egyik majd kizöldül hidd el!

Kéky Kira

Rovat: