csütörtök, 2018. augusztus 16., Ábrahám

Én csiklandozlak – te csiklandjál!

Miközben ezt a cikket írom, a 8 éves lányom követeli, hogy csiklandozzam – amikor megteszem, akkor visítva menekül, de már jön is vissza, hogy "még, még!". Aztán a sok nevetéstől csurogni kezdenek a könnyei és csuklani kezd – végül már nem jön vissza újabb csiklandozásért.

Mi is az a csiklandozás?

Nem egyértelmű, hogy mire szolgál, evolúciós szempontból talán a bőrünkön lévő élősködők észrevétele lehetett a célja ennek az érzékelésnek, illetve a társas kapcsolatokban is szerepe van: a kisbabát csiklandozó szülők, a párkapcsolatban az érzéki csiklandozások és közös nevetések a kötődést erősítik.

Annyi biztos, hogy amikor csiklandoznak minket, akkor a bőrünkben lévő idegvégződések jeleket küldenek az agyunkba, a váratlan érintések hatására (hisz a csiklandozás váratlan, más csinálja) a kisagyban csiklandó érzés keletkezik - ez a hivatalos magyarázat az érzetre. Ám vannak nagyon és kevésbé csiklandósak, illetve olyan emberek is, akik azt állítják magukról, hogy ők egyáltalán nem nevetnek, ha csikizni kezdik őket. Vannak ugyanakkor olyanok is, akik kifejezetten utálják a csiklandozást, mások (mint a lányom is) szeretik. Számos kutatás foglalkozott már a csiklandozással, és kiderült, hogy csiklandozáskor olyan agyterületek is aktivizálódtak, amelyek a fájdalom előrevetítéséért felelősek. Ez lehet az oka, hogy miért reagálnak védekezően az emberek a csikizésre még akkor is, ha tetszik nekik. Egy fiatal felnőttek bevonásával készült kutatás azt is megerősítette, amit ösztönösen tudunk: csiklandozni a hónaljat (a törzs két oldalát egészen derékig) és a talpat érdemes leginkább, a legtöbben ezeken a helyeken menthetetlenül csiklandósak vagyunk. Ugyanakkor a kutatásban egyéb célpontokat is találtak: a külső fülnyílás, az intim területek és a mellek bizonyultak erre érzékenynek.

Kínzás vagy kényeztetés?

Embere válogatja, hogy ki mennyire élvezi, és mennyi ideig élvezi a csiklandozást. Szoros érzelmi kapcsolat esetén általában kellemes élmény a csikizés, pozitív érzések kötődnek hozzá, közös nevetés, visszacsiklandozás. Érdekes azonban, hogy magunkat szinte képtelenség megcsiklandozni, bár ismerek olyanokat, akiknek például a talpuk megmosása, pláne mondjuk egy mezítlábas nap utáni körömkefés megtisztítása felér egy kínzással, ugyanis annyira csiklandósak. A saját magunk megcsiklandozása a tudósok szerint azért nem lehetséges (vagy legalábbis nehezebb, ritkább) mert mi tudjuk, hogy mit és hogyan fogunk csiklandozni, így az agyunknak semmi váratlan információ nem jut - ez a tudatosság oltja ki a csiklandósságot.

Ez egyébként néha még hasznos is lehet: Azok, akik egy-egy orvosi vizsgálatot azért éreznek elviselhetetlennek, mert az orvos keze vagy a műszer (például ultrahang vizsgálófeje) elviselhetetlen csiklandósságot kelt bennük, azoknak van egy trükk. Ha a saját kezüket ráteszik az orvos vizsgáló kezére vagy a műszerre, akkor csökken a csiklandósságérzés, mivel az agy részben rendelkezni fog saját érzékelési forrásból azzal az információval, hogy hol, mikor, milyen kiterjedésben és mennyi ideig éri az inger a bőrt. Így már sok elvész az inger váratlanságából.

A csiklandósság egyébként azoknak is válhat kelletlenné, akik egyébként élvezik: ha az inger túl sokáig tart, akkor már inkább fájdalomként érzékeljük.

Azt olvastam, hogy a 16. században egy protestáns szekta a törvényszegőket halálra csiklandozta - nem hagyta őket aludni, enni, inni, mondjuk biztosan több nap is ellett hozzá. Az ókori rómaiak is kitalálták, miként lehet büntetésként használni: lekötözték a bűnösöket, lábukat pedig sóba áztatták. Aztán már csak néhány kecskére volt szükség: a talpuk nyalogatása előbb még nevetést váltott ki, ám a folyton újra besózott lábat állandóan nyalogató kecskenyelv előbb-utóbb felsértette a bőrt. Innen a fájdalom dupla volt: a só csípte is a sebet, ezt a sebes, egyre érzékenyebb talpat pedig tovább nyalogatták a kecskék az érdes nyelvükkel.

Csiklandj! Csiklandjál már!!!

Vannak gondolataink, melyeket csak viszonylag bonyolult szóalakkal tudunk kifejezni, ilyen például a 'csiklandozás hatását érzi' jelentésű csiklandozódik, megcsiklandozódik igealak, amelyik valóban nagyon furcsa. Ráadásul valahogy nem vagyunk képesek felszólító módban használni. (És ilyen a csuklik igénél a "csukoljál"!)

Tulajdonképpen magunk is rájöhetünk, hogy miért: a felszólító mód ebben az esetben egy lehetséges állapot létrehozását akarja – egy olyan állapotét, ami az akaratunktól független, hiszen a csiklandozás érzésének az állapotát nem tudja senki tudatosan létrehozni, mert vagy érezzük a csiklandozást vagy nem – mondja dr. Bódi Zoltán nyelvész, a Kodolányi János Főiskola tanára. Ugyanez a helyzet a csuklással: azt kikényszeríteni valakiből felszólítással – lehetetlen vállalkozás.

 

Kéky Kira

Rovat: