szerda, 2018. szeptember 19., Vilhelmina

Csillámporos Mexikó

Talán nincs is két egyforma közöttük. Napsárga, szilvakék, eperleves színű, háborgó tengert idéző, bágyadt zöld és harcos vörös. Egy vásznon, vagy ruhán talán nem illenének össze, de itt, ezen az ezerarcú, színpompás városképen tökéletesen megférnek egymással. 

Csillámporos Mexikó

Guanajuato talán a legszínesebb város, amit valaha láttam.

S nem csupán azért, mert itt tényleg minden ház más színű (talán nincs is annyi lehetőség a palettán, mint amennyi itt fellelhető), hanem a történelme okán is. Tisztára olyan az egész, mint amikor csillámport szórnak az ember szemébe (persze, csak képletesen), és attól rögtön más színben látja a világot – de Mexikót biztosan. Ezer színben. Egészen addig, amíg le nem megy a föld alá. Ám ez itt korántsem félelmetes. Évszázadokkal, de még évtizedekkel ezelőtt is az ezüstbányák jelentették a megélhetést a falu, majd később város lakóinak. A bányavájatok azonban ma már más célt szolgálnak. A felszíni közlekedés szinte teljesen eltűnt, mert a gyalogosok és az autósok egyaránt a föld alatt járnak. Kissé szürreális látvány, amikor az ember megáll a piros lámpánál az alagútban, és a zebrán átengedi a gyalogosokat – de hamar hozzá lehet szokni. És amikor a hegyoldalba érve visszanézel a városra, úgy érzed, ezt a látványt meg tudnád szokni, és az agyadba belevésődik a kép – kitörölhetetlenül. Persze, szentimentális gondolatokra van a legkevesebb idő, hiszen itt mindig történik valami. Például amikor élelmiszerboltot keresel, mert megéheztél, akkor behívnak egy udvarra, ahol éppen valami családi összejövetel zajlik. Megkínálnak egy babos-húsos tortillával, meg egy sörrel.

A nagymami (vonásai indián-ősökről tanúskodnak) édes illatú, fánk-szerű valamit süt, azt még mindenképp meg kell kóstolnod. Ja, és feltétlenül készítenetek kell egy közös fotót, a családi albumba. Öt perc után már családtag vagy, miközben ha őszinte akarsz lenni magadhoz, halvány gőzöd sincs, hogy miként keveredtél ebbe a szituba, hiszen valójában csak egy boltot kerestél. Gyönyörű virágok körös-körül – persze, nem a tudatos kerttervezés eredményei, de kit érdekel, amikor annyira buják és szabadok?! „Kár, hogy nem jöttél néhány héttel korábban – mondja a nagymami, s nekem elkél némi nyelvi segítség, konkrétan spanyol-angol fordítás –, húsvét előtt, mert akkor itt szokás virágot ajándékozni a nőknek.”

Szép szokás.

Emlékművek, paloták, színházak – mind-mind gyönyörű, és bizonyára a múmia-múzeum is érdekes (bár azt nem kívánja a szervezetem), de a legeslegjobb dolog egy turista számára mindig az, ha megmártózhat egy kicsikét a helyiek életében. Ezüst karkötőre alkudni a portékájukat kínáló árusokkal, megtudni, hogy van egy ennél sokkal nagyobb szabású piac, nem is olyan messze, Leónban – ha például ellopják az autód rádióját, ott visszavásárolhatod. Hoppá! Hasznos információ. Mint ahogy az is, hogy nagyon figyelj, mert a zöld lámpa itt gyalogosként semmit sem jelent. De tényleg, semmit. Simán elgázolnak a hatsávoson, ha nem nézel szét rendesen.

Kérni egy nem csípős quesadillát, aztán úgy érezni, hogy még ettől is egy hétig lángot lehelsz majd, mariachit hallgatni, amely úgy is vérpezsdítő, hogy a vájt fülűek hallják, a zenészek nem képzettek – apáról fiúra szállt a hagyomány. Nem zavaró, sőt, inkább lenyűgöző. Mint ahogy egész Mexikó az. Nem csupán Guanajuato. Nézzék meg a lüktető és nyüzsgő Mexikóvárost (amely sohasem alszik), Kukulkán piramisát, a maja és azték romokat, amelyek a múltba röpítenek, a kereszténység legfontosabb zarándokhelyét Guadalupét, amelynek egyik temploma arra a helyre épült, ahol Szűz Mária megjelent egy indián fiúnak.

No és persze kihagyhatatlan a világ hét újkori csodája közé választott maja főváros a dzsungel közepén, a hófehér homokos strandokról már nem is beszélve. Az igazi varázserőt azonban a hangulat jelenti – a színes házak, és a föld alatti utak, a barátságos emberek, a méregerős jalapeno-paprika, és persze a mariachi…

Tóth Anita

 

Rovat: