szerda, 2018. szeptember 19., Vilhelmina

Célállomás: Dakar

Legalábbis ezt mondja az asztalnál mellettem helyet foglaló lány. Naomi Campbell-szerű teremtés (nem véletlen, a gyönyörű modell is szenegáli…), s húszegynéhány éve minden komolyságával jelenti ki a fentieket. No igen, az ő korában egyik város sem alszik.

De Dakar speciel egyébként sem. Itt tényleg éjszaka kezdődik az élet, bár aki nem járt még Afrikában, annak a nappali Dakar is eléggé sokkoló lehet – a színek kavalkádja, a portékájukat kínáló árusok (akik mindent és bármit eladnak, amire van kereslet), az árujukat a fejükön, a gyereküket a hátukra kötve cipelő nők.

„Not original, but first copy…” (Nem eredeti, de az első másolat…) – lép oda az asztalhoz egy kereskedő. Abszolút nem érdekli, hogy éppen a hallevesemet kanalazom (ami nagyon hasonlít amúgy az itthoni halászlére, csak nyilván tengeri halakból készül), mindenképp fontosnak tartja, hogy eladjon nekem egy napszemüveget. Az évek tapasztalata arra sarkall, hogy ne nézzek oda. Ha megteszem, nincs menekvés, jönnek a többiek is, és akkor biztosan muszáj lesz pólót, nyakláncot, festményt, szobrot vennem. Igyekezetem meghozza az eredményt – a szemüveges csávó érdeklődés hiányában békén hagy, így megehetem a levest és utána a rákot. A tengerpart tele éttermekkel (és bárokkal), az árusokat leszámítva (akik Dakarral együtt sohasem alszanak), olyan az egész, mint bárhol Európában, bármelyik tengerparti nagyvárosban. Jönnek a halászok, eladják az árujukat, minden nagyon friss és nagyon finom. Jól főznek. Ki gondolná, hogy Dakar valójában egy elhanyagolható halászfalu volt kétszáz évvel ezelőtt, csak aztán kikötő mivolta miatt felértékelődött. Afrika legnyugatibb városa elképesztő fejlődésnek indult, de persze mindezt nem úgy kell elképzelni, hogy ettől rögtön olyan lett, mint bármely másik kikötő Európában, mert bár vannak felüljárórendszerek és autópályák, sőt, van stratégiai szempontból rendkívül fontos vasúthálózat, attól még a külvárosban simán áthajtják a kecskecsordát a közlekedők előtt, és az út mentén műanyag palackokból árulják az üzemanyagot (mindamellett, hogy vannak gyönyörű benzinkutak is).

Szóval Dakar a maga felemás módján káprázatos. Van egy gyönyörű, gazdag része, ötcsillagos szállodákkal, ahol olyan kávét főznek, mint a legjobb római kávézóban, és van persze lepusztultabb része is, ahol a gyerekek majdnem meztelenül rohangálnak az utcán. S ha már ott vagy, két helyet semmiképpen se hagyj ki: az egyik a Rózsaszín-tó, amelyet látni kell. Nem csupán azért, mert éveken keresztül itt ért célba a legendás Dakar-rali mezőnye, hanem azért is, mert ez a tó tényleg rózsaszín, és ez egészen szürreális. Dakartól kábé negyven perc autóval (érdemes helyi sofőrrel menni, mert elég kalandos az oda vezető út), és már ott is vagy a partján. A tó a Dunaliella Salina nevű mikroalga miatt ilyen, amely vörös pigmentet termel – ez elnyeli és hasznosítja a napfényt, amiből még több energiát termel. Így lesz rózsaszínű (olykor lilás, máskor meg vöröses) az egyébként teljesen valószínűtlenül sós tó.

Az egyik partján kis művészeti falu, remek hangulatú, békés hely, gyönyörű növényzettel. A másikon éttermek, amelyek már a turizmusra szakosodtak. Más kérdés, hogy az odavezető úton megtapasztalhatja az ember az érintetlen Afrikát – a falvakban sivalkodó gyerekek, az út aszfaltot még sosem látott, de nincs is rá szükség. Csatornahálózat nincs, és alighanem a mosdók is ritkák – erre abból következtetek, hogy látok leguggolni a főúttól három méterre egy férfit, letolt gatyával… A főváros ehhez képest maga a lüktető nagyváros.

A szívében a Place de l’Indépendance, amely bárhol lehetne a világon, s amely (a város bizonyos részeivel ellentétben) éjszaka is csendes, és tökéletesen biztonságos. Persze, itt senkinek sem jut eszébe sétálni éjszaka, hiszen taxival bárhonnan bárhová eljutunk. Jó tanács: ne ijedj meg, ha egy huszonöt-harminc éves csotrogány áll meg melletted, az pont úgy elvisz bárhová, mint egy jobb kocsi. Bár itthon az ottani jobb kocsikat is leginkább a roncstelepeken találod meg. Az árban előre meg kell alkudni (mint bárhol máshol Afrikában), hogy utóbb ne legyen belőle botrány, mert ha nem történik meg, utóbb nagy ordítozásra számíthatsz, és abban biztos lehetsz, hogy ők a hangosabbak. A buszozást felejtsd el, a kisbuszokon már így is többen vannak, mint kéne, és a megállók ad hoc-jellegűek, vagyis felszállsz, ahol leinted, ha pedig lefelé kívánkoznál, azt jelezni kell a sofőrnek, és akkor hátul leugorhatsz.  Nem bonyolult, de ha nem ismered a várost úgy, ahogyan a tenyeredet, ne is próbálkozz vele.

A piacot azonban a világért sem hagyd ki: mehetsz a Sandagára, ahol mindent, de tényleg mindent megtalálsz, amit vásárolni szeretnél, sőt, ha nem vagy észnél, simán eltévedhetsz, vagy akár el is veszhetsz, vagy ott van a Kermel, ami kisebb, tisztább – kicsit inkább a turistáknak való. Persze alkudni ott is kell. Itt bármit vehetsz. Beduin ékszereket, helyi ruhákat, amelyek szemkápráztatóan színesek (de vigyázz, csak akkor voksolj mellettük, ha igazán vagány vagy, mert itthon mindez kissé túl harsánynak tűnik), gyönyörű cipőket, és még gyönyörűbb szobrokat. Arról nem is beszélve, hogy itt az utcákon faragják a hatalmas ágyakat, ajtókat és asztalokat – olyan szépek és kidolgozottak, hogy azt elmondani sem lehet. Persze, a hazaszállításuk kissé macerás. De az is megoldható.

Dakarban járva semmiképp se hagyd ki a Gorée szigetet, ahol rabszolgák ezreit tették hajóra, hogy elszállítsák őket. Sokan szenvedtek és meghaltak itt, alapvetően szörnyű hely lehetett, de mostanra van itt múzeum (már amennyiben kíváncsi vagy, hogy tartották a szegény, tehetetlen rabszolgákat), vannak gyönyörű, virágos kertek és tiszta utcák – és nem utolsó sorban remek látvány nyílik Dakarra. Az erőd ma már turistalátványosság, ahol, ha akarod, megtanulhatsz dobolni a helyiektől – hogy aztán egy kongával is gyarapodjon a hazaszállítandó szuvenírek sora…

Tóth Anita

Rovat: