szerda, 2018. december 12., Gabriella

Buddha európai templomában

Eliszta Kalmükföldről jöttem, mesterségem címere...

Eliszta. Aki nem kifejezetten sakk-megszállott (márpedig olyanból elég keveset ismerek), annak aligha van fogalma arról, merre keresgéljen a térképen. Oké, rendeztek itt sakk-olimpiát (aminek következményeként kötelező tantárgyként oktatják az iskolákban a szellemi sportok ezen válfaját...), de nem ez az, amiért mindennél jobban vágyom várost nézni Kalmükföld ezen gyöngyszemében. (Akinek még így sem menne: Oroszországban járunk, annak is egy távoli vidékén, a városban, amelyet 1865-ben alapítottak, de akkor még csak 15 család lakott ott. Mára Kalmükföld fővárosa.)
Itt található ugyanis Európa egyetlen buddhista temploma, Sakjamuni Buddha arany lakhelye.
No mondom, ezt látnom kell, mert a város neve nem véletlenül ered a „homok” szóból, a környéken itt sivatagon kívül nincs sok minden...
Egyébként is, a képzeletemben ilyen templom csak a hósipkás hegyek között létezik, úgyhogy némiképp meglepő: itt a tekervényes városi utcákat rójuk, szerencsére az arany pagoda-tető magasan kiemelkedik a normál házak közül, így nincs nehéz dolgunk.
Az épület gigantikus, egy korábbi gyár helyén emelték, hosszú lépcsősor vezet fel hozzá, körülötte pedig kisebb pagodákban híres tanítók szobrai. A két lépcsősor között vízesés csordogál, a medencékben tavirózsák úsznak, meg különféle műanyag virágok. Utóbb kiderül, az ilyesmi nem idegen errefelé, igyekeznek mindent (értsd mindent!) feldíszíteni.
A templomban éppen folyik a szertartás, de jó fejek, beengednek, feltéve, hogy nem zavarjuk meg a meditálókat. Dehogy zavarjuk. Cipő le (belépés szigorúan mezítláb), aztán indulás a hátsó sorba. Az alacsony padsorokra nálunk itthon valószínűleg csak egészen kis termetű óvodásokat sorakoztatnának, de itt ilyenen ül mindenki. Jöttünkre fel sem néznek. Nehéz lenne, csukva a szemük. Meditálnak. A „mise” ugyanis itt abból áll, hogy a szerzetesek kántálnak: az egész valamiféle dallamos, mégis monoton szólam, torokból jövő, ősi hangzás, amelytől az embert egyszeriben valami nagy-nagy nyugalom szállja meg. Csukott szemmel hallgatom néhány percig, de mielőtt teljesen elmerülnék benne (s mivel fogalmam sincs, mennyi idő telt el közben, s hogy mikor tessékelnek ki innen udvariasan), szemügyre veszem a környezetet. A padlón díszes szőnyeg, jobbra egy kb. három emelet magas, arany színű Buddha-szobor, körülötte imamalmok, mécsesek, és kisebb szobrok, mindegyik előtt aprópénz.
Csak tátom a szám, annyi itt a látnivaló, de egyszer csak megszűnik a zümmögés, és az emberek szedelőzködni kezdenek. Nem haza mennek, hanem áldást kérni a szerzetesektől. Aprópénzt (de egészen aprót) helyeznek el az asztalokon, gyertyát gyújtanak, majd szépen lassan elindulnak a Buddha- szobor előtti lépcsők felé. Közben megforgatják az aprócska imamalmokat, mindegyik szobor előtt megállnak néhány pillanatra, és sohasem fordítanak hátat, mindig csak oldalazva haladnak. A karon ülők ugyanúgy áhítattal szemlélik az eseményeket, mint az idős nénikék. Ám egyszer csak a menetnek is vége szakad, a túloldali lépcső előtt szerzetes várja a kifelé igyekvőket, kekszet, csokit nyom a kezükbe. Amikor oda akarom adni az enyémet egy apróságnak, csúnyán néz és int az ujjával: ezt nem szabad ez az enyém, nekem kell megennem. Igenis értettem! Lelkesen majszolom a száraz kekszet, ami utóbb teljesen szétmorzsálódik a zsebemben.
Vissza a kertbe. Nem vagyok nagy „közösfényképkészítő”, de a kertben sétálva nem állom meg, hogy ne szólítsak le egy szerzetest. A kommunikáció egyoldalú, én angolul beszélek hozzá, ő meg bólogat (vajon némasági t tett?). Mindenesetre odaáll egy közös képre és közben mosolyog.
Az arcáról nyugalom, béke és megelégedés sugárzik. Rám is átragad.

Tóth Anita

Rovat: