csütörtök, 2018. augusztus 16., Ábrahám

Biztos jó lesz még valamire!

Nem igaz, hogy már a 476. felsőt hajtogatom össze – és ezt sem vettem fel azóta, hogy megvettem. De mi legyen vele? Olyan szép színe van! Adjam el? Ki vesz használt ruhát? És ha igen, ki ad érte akár csak feleannyit, mint amennyibe kerül?

Otthoni szelektálás

És akkor még fotózni is kellene, ráadásul előnyösen, ügyesen, jó fényviszonyoknál, aztán feltenni valahova eladásra… Túl sok vele a macera ahhoz képest, hogy mennyi pénzt hozhat. Ki mégsem dobnám, hiszen túl szép. El sem akarom vinni az új lakásba, hiszen ha az elmúlt 3 évben sem vettem fel, akkor ezután sem fogom. Akkor… odaadom ajándékba!

Költözünk. Ha valaki már élt át ilyet (márpedig ez az élet velejárója) akkor ismeri az érzést.

Ha máskor sikeresen kerüljük is a szelektálást, ilyenkor rá vagyunk kényszerítve. A már csak fele étkezőkészlet, a gyerek plüssei és társasjátékai, a csupán 1-2 alkalommal hordott, kinőtt ruhái, a tévedésből, impulzusvásárlás eredményeként beszerzett lakásdekorációk, néhány könyv, amit másodjára nem akarunk már elolvasni, és eszméletlenül sok, feleslegesnek bizonyult konyhai kiegészítő kerül a szemünk elé. És bár az első fél órában még vajból van a szívem és a cuccok fele „jó lesz még valamire” alapon a költöztetős dobozokba kerül, egy idő után megkeményítem magam és könyörtelenül szelektálok.

De miért gyűlik össze ennyi cucc?

Jaj, de szép, mindig ilyenre vágytam! (Persze nem, dehogy, csak épp most olyan szomorkás vagyok és jólesik venni valamit.) Nahát, ez milyen praktikus lenne a konyhában! Sokkal egyszerűbb lenne ezzel dolgozni! (Persze nem, sok helyet foglal el és egyáltalán nem olyan praktikus, mint ahogy a reklámban látszódik.) Nahát, ez milyen okos fürdőszobai ötlet! (Persze, csak épp kétszer annyi helyet foglal el, mintha minden funkciót az eredeti módon használnánk. Legalább lesz mit kerülgetni addig, míg meg nem unjuk.) Hű, ilyen olcsón ezt nem hagyhatom itt! És ezt sem! És az is totálisan megéri! (De hogy hova teszem mindezt otthon, az rejtély!) Egy lakberendezési magazinban láttam hasonlót, nem gondoltam, hogy itthon is kapható! (Oké, nem pont olyan, de nagyon hasonlít, csak nagyobb, meg nem is olyan elegáns, talán az anyaga is gagyibb, de nem hagyhatom itt!)

Kinek ismerősek ezek a szituációk?

Gyűjtögetünk, mert megtehetjük (van rá pénzünk), gyűjtögetünk, mert a fogyasztói társadalom eláraszt minket termékekkel, túl nagy a csábítás, gyűjtögetünk, mert nőből vagyunk, és azt mindenki tanulta már alsóban is, hogy a vadászó-gyűjtögető életmódot élő őseink közül a nők gyűjtögettek. Az ő feladatuk volt, hogy az otthon (barlang) szép, kényelmes és lakályos legyen, hogy legyen mindig étel az asztalon (akarom mondani a kövön – remélem, nem lövök mellé, ha rosszul tudom, a kedvenc töritanárom, Rózsavölgyi biztos csúnyán néz rám), szóval a gyűjtögetés kódolva van bennünk. A férfiak meg vadásznak, mi sem szólunk bele ebbe, hagyjanak akkor minket is beteljesíteni az evolúciós feladatunkat. Ó, még azt a kis kék mütyürt az íróasztalra meg kell vennem, ennek a vadászó férfi is örülni fog, majd ráteszi azt a másik mütyürt, amit a múltkor vettem neki.

De most dobálni kell

Jaj, csak ezt ne! Ezt úgy szeretem, hiába tört le belőle egy darab. Ennek pedig olyan jó színe van, tökéletesen passzol az új lakás konyhájának színéhez. Oké, a 12 vázából ez a három mehet, bár az a magas, amibe egy szál virág való, igazán elegáns darab… még gondolkodom rajta. A kedvenc bögrémet nem adom! Ez is a kedvenc bögrém. Meg az is. Miért, egy nőnek nem lehet három kedvenc bögréje, és 13 másik, „majdnemkedvenc” bögréje? Ez meg nem kedvenc ugyan, de az egyetlen, amibe bögrés sütit is tudok csinálni, mert elég nagy. Szóval marad. Akkor tehát bögrét nem is dobtunk ki… Jöjjenek a tányérok… És ez így megy mindennel – kész lelkiismereti csata minden tárgy. Mert története van, mert még jó lehet valamire, mert ha nem látja ezentúl, akitől kaptuk, akkor megsértődik.

Én nem értem, más hogyan csinálja!

Miért nő minden ennyire a szívünkhöz? Miért kötődünk tárgyakhoz?

Mert birtokolhatunk. Megszereztük (megdolgoztunk érte, kifizettük) és birtokoljuk. Még ha annyira nem is tetszik már. Biztonságérzetet ad – nekem van ilyenem. Megtehettem, hogy megvettem. Ez főleg azoknak fontos, akik nélkülözésben nőttek fel, és felnőttként kompenzálnak. Ráadásul ilyenkor azért nehéz megválni valamitől, mert feszít bennünket a gyerekkori intelem: "nem dobunk ki semmit, hátha még jó lesz!". És bizony a mindennapi stresszt, frusztrációkat is le lehet vezetni a birtoklással: a tárgyak megszerzése öröm. Bár előfordul, hogy az öröm már a fizetés pillanata után pár perccel elillan: csak addig volt jó, míg a tárgyat megszereztük, amint kipipáltuk ezt a tételt, máris sóvárgunk valami más után.

Gardróbürítés, szelektálás, adományozás

Vége, nincs tovább, ezeket a holmikat – bár használhatók, szépek, jók, sokszor címkések – nem viszem át az új lakásba. Punktum. Szeretném, ha nem kellene zsúfolásig tömni a szekrényt, ha nem azért kellene újabb rakodófelületet kialakítani vagy vásárolni, hogy elférjen minden (felesleges) holmi. Szóval eladományozom. Végülis ez nekem is nagyon jó érzés – hiszen valakik nagyon fognak ezeknek a dolgoknak örülni. Persze ehhez meg kell tanulni az elengedést, lemondást. És ez nem mindenkinek megy. Vannak, akiknél a tárgyak elvesztése érzelmi elbizonytalanodással, szorongással jár. Pedig adni, odaadni öröm.

Aki örömmel adott, újra adni fog!

És könnyebben adunk, ha egyszer már adtunk, és az jó emlékként él bennünk. Ha az jól sült el, ha köszönetet kaptunk érte, ha láttuk a megajándékozott arcán a boldogságot, akkor az ember önmagát kedvezőbb színben látja, felruházza magát a „jótékony személyiség vagyok” címkével. És ez kellemes, legyezgeti az egónkat is. Szóval ez egy „win-win” helyzet, nem kell rosszul éreznünk magunkat miatta, hogy tulajdonképpen mi magunk is kapunk valamit: jóérzést! Hiszen mindenki jól jár: az is, aki ad, és az is, aki kapja. Szóval igen, beteszem a dobozba még ezt a táskát és azt a szép hosszúujjút is. És igen, jól érzem magam!

Kéky Kira

Rovat: